1.-2. nap

„A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvasgatja.”
(Szent Ágoston)



2009. június 8.-15.    Kos sziget

Készülődés, indulás, első nap. A sziget déli „farka”


Nem tudom, hogy minden családban történik-e valami balszerencsés dolog nagy, és fontosnak ígérkező nyaralások előtt. Talán ez a természet rendje, hogy egy nagyon jó dolgot megelőz egy kellemetlen. Vagy csak a véletlen műve hogy a 12 évvel ezelőtti ciprusi utunkat a férjem biciklibalesete előzte meg, a mostani Kos szigeti nyaralásunk előtt pedig majdnem betörtek a lakásunkba. Szerencsére nem történt meg, de az arra a napra rányomta a bélyegét. Azért hamar tovább léptünk, és készülődtünk újra, persze megtettünk mindenféle óvintézkedéseket, a lakást illetően, és próbáltunk nem gondolni rá, hogy míg mi süttetjük magunkat az Égei-tenger partján, valakik bőszen kirámolják a lakást egy újabb, már sikeres próbálkozással.
Eltelt a hétvége, eljött a hétfő hajnal, és fél kettőkor olyan frissen ébredtünk, mintha legalább nyolc órát aludtunk volna, pedig elaludni is alig bírtunk a nagy izgalomtól. Petra lányunknak meg aztán igazán semmi oka nem volt a feldobottságra, hiszen ő volt az, akinek „csak” a családtranszfer volt a feladata az üggyel kapcsolatban. Emiatt is kicsit feszült voltam, hiszen nem vezet autót olyan rendszeresen, de legnagyobb csodálatomra egyedül is sokszor elindul teljesen ismeretlen zónákba, felismeri a helyzet adta lehetőségeket, és mindig odatalál valahogyan, ahova elindul. A pénteki betöréses próbálkozás miatt viszont volt bennem egy kis idegesség, vajon megáll-e a pechszéria, vagy valami történik még? De végül is sikeresen kivitt, haza is ért, még vissza is aludt reggelig, mert ö aznap persze dolgozott az irodában.
A repülő úgy fél órás késéssel indult útnak, de sikeresen landolt a Hippokratész reptéren ottani idő szerint reggel nyolckor. Nagyon megörültem az eseménynek, gondoltam még onnan a repülőből felhívom Petrát, hogy megérkeztünk. A telefon hosszasan csörgött, kisvártatva beleszólt egy álmos rekedt hang.
- Halló?
(akkor ugrott be, hogy szegénykém még alszik, illetve aludna, ha hagynám, hiszen nálunk még csak 7 óra van.)
- Mondom neki: „szia, pipi, megérkeztünk! „(óriási csend vagy fél percig)
- „Hova?”
- „Hát itt vagyunk Koson!” (megint hosszas csend…)
- „ja, tényleg…”
Azt sem tudta percekig, hogy mi történik, de aztán képbe került, próbált még fél órát aludni miután felébresztettem, hogy újra felkelhessen abban az időpontban, amit ő tervezett be magának.
Rövidesen leszálltunk a gépről, be a tranzitba. Egy rövid hő kamerás vizsgálat után, csomagjainkat magunkhoz ragadva céloztuk meg a Neckermann képviselőjét a repülőtér kijáratánál. Azt gondoltuk, hogy körbe utazzuk egy busszal az egész szigetet, megállunk majd minden szállodánál, mire eljutunk a sajátunkhoz. Eljátszottam a gondolattal hogy este lesz, mire a Costa Angélához érünk, de nem így történt. Több csoportra osztottak bennünket annak megfelelően, hogy ki hova megy. Volt vagy négybusznyi ember. Így viszonylag korán, fél tízkor már a szállodában is voltunk.
A miénknél szállt le a legtöbb, (négy) magyar család. Nina, a tulaj felesége kijött elénk, és boldogan fogadott. Rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy miként adjuk oda az üveg Tokaji bort, amit nekik hoztunk.
Gyorsan regisztrált minket a többi utastársunkkal együtt a recepción, kezünkbe nyomta mosolyogva a kulcsot, és már mehettünk is ismerkedni ideiglenes otthonunkkal.
Minden rendben volt, de hűtőszekrény csak külön kérésre működött, így elhatároztuk, hogy erre még befizetünk a recepción. Ha már ott voltunk, és csak a szemünket nem verte ki az
autókölcsönzős brosúra, gondoltuk pontosítjuk ezt a kocsibérlés dolgot is. Egy kicsi, de szolgálatkész autóra voksoltunk, persze az ára sem volt mellékes, és hát két személyre meg igazán tökéletes választás volt.
Hirtelen felpörögtek az események. Nina érdeklődve nézett, vajon kérjük-e az autót.
- Kérjük.
- Mikor?
- Mikorra lehet?
- Akár most.
Vette a telefont, felhívott valakit. Közben eszembe jutott, hogy itt van a tökéletes alkalom az üveg bor átadására. Szaladtam is a szobába, és innentől gyakorlatilag, míg el nem indultunk az első napi autós kirándulásunkra, így közlekedtem.
Mire visszaértem a borral, befejezte a telefont, és közölte, hogy pár perc és itt a kocsi. Én zavartan, kicsiny nyelvtudásommal, de még több gesztikulációval jeleztem, hogy hoztunk nekik egy kis hazait. Nagyon megörült, ismerte már a magyar bort, és le sem tette, vitt minket az étterem bárpultjához hogy mit kérünk, szeretné honorálni a kedvességünket. Meglepetésünkben hirtelen azt sem tudtuk, mit akarjunk. Segített…
Kávé, Ouzó?
Én kávét kértem, és ijedtében a férjem is. Később mondta, hogy tulajdonképp ő szívesebben ivott volna egy Ouzó-t, de úgy meglepte a Nina kedvessége, hogy bármit rásózhatott volna.
Még szinte meg sem ittuk kávéinkat, ott volt a kölcsönzős a kocsival. Huh… gyorsan… Hol is a jogsi? Hol is vagyunk egyáltalán?  Kicsit helyrerázódott az agyunk, végre túlestünk a zavart, kapkodó perceken, minden érthetővé vált, és miénk lett két napra a hófehér, klímás, naptetős kisautó, egy Matíz Topless. A kölcsönzős távozott, mi meg elindultunk, hiszen innentől ketyeg az óra! Nem számoltam, de közel ötször mentünk vissza a szobába, mert valami fontos még mindig nem volt nálunk. Egyszer a vízi cipőt nem hoztuk ki. Aztán napszemüveg nem volt nálunk. Kiderült, hogy strandtörölközőt sem vittünk ki a kocsiba. Aztán a térkép maradt még bent, és persze a navigációs ketyere. Na, végre helyre állt a rend, és elindultunk a sziget déli „farkába ”. A Topless repült alattunk, mint a nyíl! Tündéri kis autó, hihetetlen jó állapotban volt, szinte szalon-újnak tűnt.
Első utunk a kefalosi öbölig, vad videózással és fényképezéssel telt, nehogy bármiről is lemaradjunk. Sokszor tűnt úgy a nyolc nap alatt, hogy én az egész szigetet csakis videón és fényképezőgépen keresztül látom.
A tájékozódás a szigeten egy ideig nem volt egyértelmű számunkra. Hamar feltűnt, hogy mintha nem lenne tábla kitéve, hogy melyik városba érkeztünk, csak az, hogy éppen melyiket hagytuk el. Ez egy ideig kissé zavart, és szerintem emiatt nem találtuk meg Agios Theologost, pedig figyelmesen kerestük. Nagy boldogság volt számomra, mikor itthoni erőteljes Kos-szigeti felkészülésem gyümölcseként előbukkant, szinte a semmiből a sziget egyik jellegzetessége, éke, a kefalosi öböl, a kis szigettel, Kastrival, rajta a messziről is jól kivehető pici, kék-fehér kápolnával. Ő vigyáz a halászokra. Nehezen akartam elhinni, hogy az életben pont ugyan olyan csodálatos, mint a képeslapon, amit a hotelben láttam, sőt, talán még szebb. Láttam a férjem, hogy szó szerint elállt a lélegzete. Gyorsan kerestünk a közelben egy parkolót, kiszedtük a strandolós holmikat, és elindultunk a parton, egyre közelebb Agios Stephanos romjaihoz és vele szemben a kis szigethez. Gyönyörű, szélcsendes öböl, kristálytiszta víz, a természet igazán bőkezűen bánt a hellyel.
Épp azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk át a szigetre, hogy megkongassuk a kápolna harangját, mikor észrevettük, hogy van a parton néhány vízi jármű, köztük két vízi bicikli is. Úgy megörültünk, hogy szinte futólépésben haladtunk tovább. Nem sokat vacilláltunk, be is fizettük az összeget a tulajnak és már tekertünk is Kastri felé szélsebesen. A torkom most is összeszorul, ha eszembe jut az érzés, hogy mi, a nulla úszás tudományunkkal mégis átjuthatunk oda, sőt, körbe is mehetünk, mert az időből futja bőven. Elértük a szigetet, lehorgonyoztunk egy legyező alakban szétterülő kavicsos résznél, és már másztunk is, hogy közelebbről megszemléljük kápolnánkat és a húsz méteres monolitot, ami Kastri közepén magasodik. Képek tömkelegét gyártottam, úgy éreztem, itt soha nem lehet azt mondani: „kész vagyok, mindent lefotóztam”. Mennünk kellett volna tovább, de nem nagyon akaródzott. A férjem egyetlen, de logikus érve is csak az volt, hogy nem lesz időnk körbe menni. Így megadtam magam, lebukdácsoltunk a sziklákon, és újból tekertük a pedált. A sziget nem csak a part felől gyönyörű. Körben elkezd sziklásodni, kis barlangok alkotják, előttük hívogatón, csábítón tenyérnyi kavicsos partszakasz mondja: állj meg és mártózz egyet. A férjemből egyszer csak szinte kiszakadt a mondat: Na, én nem bírom tovább, itt megfürdök, mindegy mi lesz. Tudniillik a víz mélysége nem egyértelmű, annyira tiszta. Olyan elszántnak látszott, hogy meg is ijedtem. Mi lesz, ha elkezd fuldokolni? Én nem tudok neki segíteni, én sem tudok úszni. Míg ezen gondolkodtam, már bent is volt a vízben. Szerencsére csak derékig ért. És az én ötven éves férjem ugrált, mint egy kisiskolás, a feje fölé dobálta a vizet, széttárta a karját, szélesen mosolygott, és bámult az ég felé, és láttam az arcán, hogy talán soha nem volt még olyan boldog és gondtalan, mint akkor. Már csak ezért megérte Kos szigetre elmennünk. Indulnunk kellett tovább, így Péter is visszamászott a vízi biciklire, és tapostunk megint. Egy nagyobb magányos szikla mellett a víz, olyan kékben tündökölt, mintha alulról meg lenne világítva. Gyönyörű volt! Egyszerűen nem találtunk szavakat!  Feltűnt, hogy mennyi sirály van ott a szirteken, egészen közel hozzánk. Gyorsan kapcsoltam, hogy fényképezni kéne, de mire előhalásztam a gépet, a zöme elrepült. Na, erről most lecsúsztam. Sebaj. Egyszer csak, ahogy kanyarodunk, mellettünk egy alacsony padszerű sziklán ott bámul kettő, tőlünk nem több mint másfél méterre. Úgy tűnt, apja és fia. Hát ez nagyon jó! Gondoltam… Mindegy… most sem lesz fotó, úgyis elrepülnek. Ahogy egyre közeledtünk, a két madár gyanakodva és méltatlankodva bámult ránk, de elmenni nem nagyon akartak. Gyorsan, de óvatosan vettem kezembe a gépet, és mégis sikerült készítenem róluk egy-két ritka jó képet. Egyre tempósabban tekertünk tovább, mert nem akartunk kicsúszni az időből. Egyetlen órát kaptunk. Ki is értünk amikorra kellett, fájó szívvel búcsút mondtunk a járműnek és úgy döntöttünk, hogy fürdés nélkül azért kár lenne elmenni.
Egy kiadós strandolás után visszaültünk autónkba, és elindultunk újabb úti célunk felé, Limnionasba.
Feltűnt, hogy utunk során bárhol jártunk, gyakorlatilag mindenhonnan látható volt a tenger. A legjobb a szigetnek a legkeskenyebb része. Itt mindössze két kilométer széles, és akár jobbra, akár balra néz az ember, mindkét oldalon az Égei-tengert látja.
Limnionasig végig fantasztikus volt az út. A tenger mélykékje, ahogy vékonyodik a víz, egyre világosabb, néhol már keveredik a part és a víz alatti sziklák színével, és ettől kapja a türkiznek mindenféle árnyalatát, amely a part sárga homokjában végződik. De határozott keretet mindennek, a part melletti zöld növényzet ad. Aztán egy kanyar után, egy lejtő végén egyszer csak ott a limnionasi öböl a két stranddal. Ez volt a beteljesedése az addig látott összes szépségnek. Itt megszűnik az út tovább, megszűnik az idő is, nincs mit tenni, meg kell állni. Az út egyik oldalán egy „C” alakban hosszan elnyúló, aranysárga, finomhomokos, lassan mélyülő, hullámoktól teljesen mentes partszakasz húzódik. A másik oldal inkább sziklás-fövenyes, a csipkézett sziklák kisebb öblökre osztják fel a partot. Kicsit durvább a homok, több a zeg-zug, a víz kicsit jobban hullámzik, a megszaggatott parti homokfal különleges vöröses és sárgás színárnyalatokban pompázik. Az embernek azonnal fotóért mozdul a keze. Ámulva mértük fel a terepet, és gyorsan döntöttünk: eszünk előbb, aztán fürdünk itt is. A helynek egyetlen tavernáját választottuk, szerencse hogy nincs is a közelben több, így nem kellett külön felkutatnunk a híres Limnionas Fresh Fish tavernát, amelyre már itthon rátaláltam és elhatároztam, hogy ha ott leszünk, csak ott eszünk. Különleges, frissen halászott tengeri élőlényekből készítenek sokféle különleges halételt. Az étterem belülről olyan, mint egy hajó. Még hajókormány is van, a berendezés mindenhol fa, és a két gyönyörű öbölre nyílik a kilátás. Ez volt a második hely, ahonnan többet nem akartunk eljönni. Két ilyen csodáját látni a világnak egy nap, több, mint amit ember valaha is kívánhat magának. Végigböngésztük az étlapot, amely természetesen úgy nézett ki, mint egy hajónapló, és a sok finomság közül Péter egy adag kardhal souvlakit rendelt, én pedig egy tenger gyümölcse rizottót. Míg elkészült az ebéd, bámultuk a tengert, lágy szellő simogatta bőrünket és arcunkat, kedvesen üdvözöltek és csábítottak maradásra. Csak ritkán osztottuk meg gondolatainkat, ilyenkor nehezen beszél az ember. Inkább megpróbáltuk mélyen emlékünkbe vésni a tájat, a színeket, mindent, ami segít majd emlékezni. Hamarosan elkészült az ebéd. Kíváncsian vártam, hogy a látvány ínycsiklandó lesz-e. Elénk kerültek a tányérok. Péterén szépen elrendezett, nyársra tűzdelt kardhal kockák rizzsel, szalma krumplival, valami majonézféle, paradicsom, lilahagyma karikák és citrom. Az enyémen egy adag piros, paradicsomos rizskulimász, tele mindenféle tengeri élőlénnyel, pici rákkal, nagyobb rákkal, kagylóval, tintahallal, de eltartott egy ideig, mire észrevettem őket, mert a paradicsom szósztól nekik is piros színük lett. Hamar kitaláltam, hogy majd cseréljünk, és akkor mindketten eszünk mindegyikből. Kissé fanyalogva vettem kézbe az evőeszközöket, néztem, ahogy Péter hozzáfog a halkölteményhez, és nagyokat hümmög a gyönyörtől az első falat után, és arra gondoltam, lehet, hogy az enyémnél jobb is lett volna azon az étlapon. Aztán én is nekiláttam az evésnek, most már nem hagyhatom ott, minimum megkóstolom. Utólag be kell vallanom, hogy olyan finom volt, amilyenre végképp nem számítottam. Elég kevés maradt, mire cserére került a sor. Na persze a férjem kardhala sem volt rossz. Fantasztikus zamatot kölcsönzött a halnak a nyárson sült füstös íz.
Az ebédtől jóllakottan tettünk egy sétát a környéken, elkészítettük az elmaradhatatlan fotókat, aztán hozzá készültünk a pancsihoz. A csendesebbik öblöt választottuk, letelepedtünk, aztán irány a víz! Nem tudom, fogok-e még ehhez hasonló csodát látni életemben, vagy sem, de ami itt volt, az maga volt a földi paradicsom! Eddig azt gondoltam, hogy a prospektusok képeit photoshop-pal javítják fel, hogy így tegyenek helyeket eladhatóbbá. De itt rá kellett jönnöm, hogy a valóságban is létezik ilyen. Sőt! Ez annál is szebb! Szinte teljesen mozdulatlan, kristálytiszta a víz, mely a part szemet nyugtató mélysárgájából, a tenger mélykékjéig, a színskála legfinomabb árnyalatain keresztül jut el. A homok bársonyosan puha, aprószemű, és a lassan mélyülő vízben, lágyvonalú homokdűnésre bordázta a finom parti hullámzás. A parttól háromméternyire, egy pici kék-fehér bárka tette tökéletessé az idilli hangulatot. Két végéről egy-egy kötél lágyan megfeszülve lógott a sekély vízbe, és ott el is tűnt. Épp azt gondoltam, ezt az egészet, már semmivel nem lehetne felülmúlni, mikor valahonnan, szinte a semmiből megérkezett egy vadkacsa pár. Hát tévedtem. Mégis…Édesen taposták a vizet, és minden újonnan jött emberhez oda úsztak. Bámulták jobbról, balról, kíváncsian érdeklődve, vajon kapnak-e valami finomságot, amit már a napernyős lánytól valószínű megszokhattak. Hát mi sajnos nem készültünk rájuk, viszont abban reménykedtem, hogy valami még ott tartja őket, míg elrobogok a fényképező gépért, mert azt fent hagytuk természetesen a kocsiban. Szerencsém volt, mert a napernyős lány kihozott egy adag kenyérmorzsát, és egy időre szó szerint lekenyerezte a kedves madárkákat. Újabb jó kis fotót sikerül készítenem, aznap már ki tudja hányadikat?
Már jócskán délutánra járt az idő, mikor elhatároztuk, hogy lassan indulnunk kellene, mert a két fő célterületen kívül, a környező néhány ismertebb strandot is szerettük volna még megnézni. Közelebbről csak Paradise beach jött össze, nem is tudom miért. Talán mert kezdtünk fáradni, és fürödni sem akartunk már, így maradt csak a séta a parton, és környékén. Amilyen pici a sziget, annyira változatosak a strandjai. Az eddig látott négy strandból, négy, különböző volt. Sőt! Limnionasban az út két oldalán lévő sem volt egyforma. Itt Paradise beach-en például olyan fehér a homok, hogy azt hittük, időközben esett a hó. Fű szinte alig van, az elszórtan megjelenő fák alacsonyak, és méregzöldek. A két szín durva ellentéte teszi csodálatossá ezt a partszakaszt. Messzebbről letekintve a tengerkékje is beszáll harcukba. Elmondhatjuk, hogy ezt a helyet a kék, a hófehér, és a méregzöld uralja. A tengeren egy hófehér vitorlás is vadul szelte a habokat, mintha tudta volna, csak ezzel a színnel nem lóg ki a sorból. Miután Paradise beach-ről visszakecmeregtünk a kocsihoz, megpróbáltuk megcélozni Kos városát. Egész gyorsan odaértünk. Megtaláltuk azt a parkolót is, amit a kölcsönzős bekarikázott a térképen. Még utolsó erőnkkel tettünk egy rövid sétát a városban. Naplementéig épp annyi időnk maradt, hogy megtaláltuk, és lefényképeztük Kos város egyik jelképét, a Finikon avenue-t és a felette ívelő pici, boltíves kőhidat, amin keresztül bejutni Neratzia várába. Végigjártuk a kikötőt, megcsodáltuk az összes kiránduló hajót, türelmesen meghallgattuk a csalogató emberek ajánlatait, hogy mivel tudják édesebbé tenni a hajóutat számunkra, valamelyik sziget, vagy szigetcsoport felé ringatózva. Találtunk egy helyet a kikötőnél ahol megvacsiztunk, és tartalmasra és kicsit fárasztóra sikeredett napunk után visszamentünk szálláshelyünkre, ahol Nina megint kedvesen integetve üdvözölt bennünket. Felvettük a kulcsot a recepción, és hideg ásványvízről álmodozva mentünk be szobánkba. A hűtőt, már indulás előtt beüzemeltük, vettünk egy hatdarabos ásványvizet, és kettőt bele is tettünk, hogy hideg legyen, mire hazajövünk. Feltűnt, hogy most, mikor kivettük, nem volt túlzottan hideg. Annyira nem, hogy szinte egyáltalán. Pedig ennyi idő alatt bőven le kellett volna hűlnie. Vizsgálgattuk mindenhonnan, vajon mi lehet a baj? Eszünkbe jutott az is, hogy mivel az áramellátást úgy oldották meg, hogy a szobakulcson lévő fémbiléta valami szerkezetbe való behelyezése ad áramot a szobában, következésképpen, amikor kiveszi az ember, mert elmegy otthonról, akkor minden fény kialszik a helyiségekben, arra gondoltunk, hogy a hűtőszekrény konnektorában is megszűnt az áram mikor elmentünk, és akkor lehetséges, hogy a hűtő nem tudott működésbe lendülni. Mert némelyik konnektorra sem volt jellemző, hogy a biléta ki és behelyezésétől függetlenül működött volna. Hát jó. Egy szónak is száz a vége, segítséget kell kérni. Mentünk Ninához, hogy valami nem stimmel a hűtővel. Ááá, semmi baj, mondta, kell neki egy kis idő, míg elkezd hűteni. Hát igen – mondtuk -- tudjuk, épp ezért gondoljuk, hogy valami nem stimmel. Na jó, akkor mindjárt szól Jannisznak.
Visszamentünk a szobába, és vártuk Janniszt. Pár perc múlva meg is érkezett. Nagy szakértelemmel kezdte vizsgálgatni a hűtőt. Kihúzta a helyéről. Megforgatta. Megnézte jobbról is. Balról is. Megtapogatta hátul a hűtőrácsot. Halkan hümmögött. Már valamit biztos sejtett. Kinyitotta, és megnézte belül is, tényleg nem hűtött. Lassan kezdte lepakolni a tetejéről a rárakott dolgokat, majd mikor ezzel kész lett, egy váratlan mozdulattal fejre állította, és félig roggyasztott térdekkel, a hűtővel az ölében, némán, mozdulatlanul állt, mint akinek becsípődött egy ideg a derekában. Egy darabig mi is némán bámultuk, majd óvatosan a férjemre sandítottam, mert kezdtem megijedni, hogy Jannisz tényleg így marad reggelig. Akkor hirtelen néhányszor megrázta úgy a levegőben, hallottuk, hogy valami lötyög benne, majd óvatosan visszaeresztette a földre, betolta a helyére, kinyitotta, belenyúlt ismét, és megelégedett hümmögéssel konstatálta, hogy ügyesen megoldotta ezt a kérdést is, mert a hűtő ismét hűt. És tényleg. A hűtő valóban működött. Ezután már nem volt más dolgunk, mint várni még egy kicsit jó hideg ásványvizünkre, és addig a legjobb időtöltésnek az esti, tengerparton való kucorgást találtuk. Átöltöztünk kicsit melegebb ruhába, lesétáltunk a partra, és leültünk a puha homokba. Lágy, langyos szél fújt a tenger felől, és finoman lökte a vizet lábujjunkig, majd vissza. Félkönyékre dőlve kémleltünk a messzeségbe. Még látszódtak Bodrum kis fehér házai a túlsó parton, de mindez hamarosan csak apró, világító kis fénygömbökként vibrált odaát, ahogy végleg, és visszavonhatatlanul beállt az este. Még elücsörögtünk ott vagy egy órát, nagyokat sóhajtva idéztük fel újra a nap csodáit, aztán a kifutópálya szerűen megvilágított, keskeny tengerparti ösvényen visszasétáltunk, egészen a szobánkig. Nem gyújtottunk villanyt, nehogy a fény kiverje fejünkből a frissen felidézett élményeket. Még odabent is hallottuk a tenger zúgását, mely élményeinkkel vegyülve szépen, lassan mély álomba ringatott.



Második nap. Aprócska hegyi falvak, Aszklepion.


Éjjel fura mód többször felébredtem, de- bár ez máskor kifejezetten zavar- ennek most inkább örültem. Jó volt arra ébredni, hogy itt vagyunk ezen a csodálatos szigeten, és nem álom, odakint tényleg hullámzik a tenger! Eszembe jutott az is, hogy még este megbeszéltük, hogy reggeli után azonnal indulunk következő szigetfelfedező utunkra. Nem volt ez igazi felfedezés, mert már tudtuk, hogy hova megyünk, csak meg kellett találni. Rögtön beindult az agyam, alig tudtam újra elaludni. Reggel korán ébredtem, és Péter sem aludt már. Rögtön kinéztem, hogy milyen az idő. Otthoni szokás… milyen is lehetne? Elvégre Kos-szigeten vagyunk! A reggeliig volt még bőven idő, hát kimentünk a partra. A fényképezőgépet sem mellőztem, a nyolc nap alatt mondhatni rágyógyult leégett nyakamra. Bámultuk a tengert, alig beszéltünk, és közben arra gondoltam, hogy milyen jó, még csak kedd van. Hogy milyen hosszúnak tűnt valahogy az eddig itt eltöltött egy nap, és még mennyi áll előttünk! Rugdostuk a kavicsokat, sétálgattunk céltalanul „csakúgy”, és hagytuk, hogy a víz incselkedjen lábainkkal, mint a játszadozni vágyó kiskutya. Itthon sosem teszek egy lépést sem céltalanul. Nincsenek üres járataim. Nem nagyon engedhetem meg magamnak, mert sürget az idő! Hogy miért is? Nem tudom, mert lassan is pont ugyan oda jutok, mint gyorsan. Itt jöttem rá, lassítani kéne. Megfigyeltem, hogy a szigeten élőknek mindig volt öt percük arra, - a legnagyobb munka közepette is- hogy leüljenek, és jólesőn, szinte pislogás nélkül meredjenek a messzeségbe, fürkésszék a látóhatárt, mintha egy hajó érkezését várnák minduntalan.
Kongattak a gyomrunkban, eljött a reggeli ideje is, és szépen visszasétáltunk, hogy megtekintsük a kínálatot. Hát, egy „all inklusive” ellátásban nyújtott étrenddel biztos nem vehette volna fel a harcot, bár nem tudom, soha nem volt még rá indíttatásom, hogy ilyenre fizessek be. Reggeli nem árt, ha van, és nem kell vele reggel külön foglalkozni, de a napot már egyáltalán nem biztos, hogy ugyanott töltjük, tehát részünkről szponzoráltabb a spontán „eszünk ahol épp vagyunk” megoldás.
Minden esetre jól laktunk, neki indulhattunk második, és egyben utolsó autós szigettúránknak.
Megragadtuk a térképeket, a navigációs készüléket, aminek igen nagy hasznát vettük már előző nap is, és felbátorodva, nagy magabiztossággal vágtunk neki az útnak. A Costa Angélát, mint kiindulási pontot igyekeztünk bejelölni a készülékben, mert ha „megkönyvjelzőzzük”, minden probléma nélkül visszajutunk szálláshelyünkre. Ma a sziget felső része a program. Próbáltunk valamiféle idő megtakarító tervet kidolgozni, ezért első célterületünk Agios Theologos, és Agios Ioannis lett. Ez volt legtávolabb, majd onnan visszafelé haladva szándékoztuk megnézni az összes közbeeső fontos települést, és látnivalót. Tehát „irány Kardaména” felkiáltással, már mentünk is. Kardaména előtt, ahol az út engedi, éles balkanyarral kívántunk Valari-ig a tengerpart mentén végigmenni. Azzal egyelőre nem akartunk foglalkozni, hogy a térkép, és a készülék miért nem mutat tovább utat? Gondoltuk, nem frissítették egyiket sem. Az azért eszembe jutott, hogy lehet, hogy szandál helyett túracipőt kellett volna vennünk, mivel sejtéseim között szerepelt az is, hogy rövid hegyi túra fogja megelőzni, hogy feljussunk Agios Ioannis-hoz. Arra persze egyikőnk sem gondolt, hogy mindkét hely, a szigetnek majdnem a legdélibb csücskében van. Nem ott, ahol mi kerestük. Ahhoz, hogy feltűnjön, hogy ezeket két különböző területen is írják a térképen, itthon kellett még egy hét gondolkodási idő, és így már érthető is, hogy miért nem találtuk meg. Lassan kezdtem rájönni, hogy ma már ezt a helyet nem fogjuk kipipálni.
Jöjjön a következő, mára betervezett program, old Pyli! Tulajdonképpen Héraklész nyomait mentünk keresni a kicsiny faluba. Hajdan ide menekült megpihenni a csatában megfáradt harcos, társaival. Ennek sajnos semmi kézzel fogható bizonyítékát nem találtuk, viszont volt ott egy forrás a közelben, amiről mesélt a szállodában a Neckermann idegenvezető nője. A legenda az, hogy aki a falu közepén álló kútból jobbról balra haladva iszik, hamarosan megházasodik. Vigyázat, fordítva válás lesz a dologból! Hát így már azért meggondolandó. Mert ugye először is, mihez képest jobbról balra? Egy másik oldalról nézve, az már balról jobbra lesz. Ha a falu közepén áll, mi honnan menjünk be? És akkor már nagyon nem mindegy, hogy ha eltévesztjük, a lányunk megy férjhez, vagy mi válunk el! Na, ezt inkább nem reszkíroztuk meg! Viszont találtunk egy táblát, a forrást hirdető tábla mellet, ami épp ellenkező irányba, egy titokzatos síremlék felé irányít. Charmilos’grave! Úgy éreztem hirtelen minden porcikámban, hogy hatalmas dolgot hagyunk ki, ha nem nézzük meg. Most is azt gondolom, hogy nem sokan keverednek el ide, mi is mondhatni véletlen fedeztük fel, pedig utunkat hosszas felkészülés előzte meg részemről. Péter már elég rosszul bírta a hőséget. Engem is csak valami belső hang hajtott, meg az, hogy mindig úgy sejlett, már tényleg csak néhány lépés, és ott vagyunk. Végre meg is érkeztünk. Ici-pici, pár személyes kápolna, ha nincs a többedik tábla, simán elmegyünk mellette. Aranyos öreg bácsi figyelt mellette, vajon befordulunk-e, hogy megnézzük. Hát hogyne fordulnánk! Nem azért fáradtunk el idáig, hogy most forduljunk vissza. Mosolyogva lépdeltünk közelebb. Kedvesen magyarázott, szinte semmit sem értettem belőle, közben kezeivel kaszáló mozdulatokat végezve jelezte, hogy menjünk beljebb. Időbe tellett, mire szemem az erős napfény után, hozzá szokott a benti félhomályhoz, de egyszer csak jól kivehetővé vált minden. Szemben, egy gyóntató fülkéhez hasonló, elfüggönyözött kis helyiség, kicsit olyan, mint egy fehér, falusi búbos kemence, tetején egyszerű, de szépen kidolgozott fakereszt. A falakon körbe, szinte mindenhol ikonok. Minden arany, fehér és barna színű. Jobbra volt egy aranyszínű asztal, tele homokkal, a meggyújtott gyertyáinkat szúrtuk ide. Közben a bácsi, monoton beszélt, szinte megállás nélkül mondta a magáét, majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy aranyszínű mini oltárt pörget jobbra, balra. Hol egyik oldalát mutatja, hol meg a másikat, és magyaráz. Valami olyasmit vettünk ki a szavaiból, hogy a Charmilos családnak és leszármazottainak voltak görög és római katolikus tagjai is. És attól függően, hogy melyiknek volt egyházi szertartása – esküvő, temetés, stb.…- ehhez mérten mindig az aktuális oldalára fordította a lelkész, a praktikus szószéket. Gondoltam ezt a helyet is meg kellene örökíteni az utókor számára, de előbb rákérdeztem, szabad-e pár fotót készíteni. Szerencsére szabad volt. Tisztelettel elbúcsúztunk, ő pedig búcsú ajándékként kezünkbe nyomott pár szál mentát. Pili-i kirándulásunk ezzel véget ért, következhetett Zia.
Gyönyörű út vezetett Ziáig. Kanyargós hegyi úton mentünk, szinte mindenhonnan ráláttunk a tengerre. Többször is megálltunk képeket készíteni. Időnként ziháló, verejtékben fürdő magányos kerékpáros haladt el mellettünk a sziklás, köves, meredek földutakon, miközben én, a legkülönlegesebb művészfotóimat próbáltam elkészíteni úgy, hogy egy hatalmas, szúrós, lila virágú kecskerágó, és jó messze a távolban a tenger is, egyszerre legyenek a képen. Zia, a sziget legmagasabban fekvő, és egyik legszebb települése. Páratlan innen a kilátás a környező szigetekre, és talán itt a legszebb a naplemente, és épp ezek miatt, rengeteg itt a taverna, melyek kivétel nélkül mind tetőkertesek. Csodás volt. Kicsit rontott az összhangon az utcák bazári jellege a sok szuvenír bolt miatt, de egye fene, végtére is csak fele annyiért árulnak itt mindent, mint Kos városban. Itt először a szigeten, nagy volt a tumultus. Előbb beültünk meginni egy-egy hideg üdítőt, aztán neki a forgatagnak, ajándék kell!  Nem voltam túlzottan elragadtatva a felhozataltól. Egyetlen igazán finom, egyedi ékszereket kínáló üzlet volt a sok, leginkább szóró ajándék kategóriába sorolható, kis színes cuccokat áruló üzlet között, a Daedalos Jewellery, rögtön az üzletsorok elején, ahogy a faluba ér az ember. Nem tudtam levenni a szemem a sok, finom kidolgozású, páratlan kis remekműről. Arany és ezüst, kombinálva a tenger színeit idéző türkizopállal, és sokféle színes, tűzzománcféle díszítéssel. Mindegyik külön-külön, és összességében is életet, vidámságot, és igényességet sugárzó darab volt. Nagyon tetszett… Így utólag már nagyon sajnálom, hogy nem voltam határozottabb ott az üzletben. Péter mindenről le tud beszélni. Vettünk helyette, egy antiknak látszó kicsi, gömbölyű vázát. Méretre akkora kb., mint egy kisebb gyerek labda, színe, mint a patinás rézé, és olyan mintha kézzel próbálták volna gömbölyűre nyomkodni, kevés sikerrel. Nagyon aranyos, gondoltam a hasonló képpen antikolt görög harcosom mellett pont jól fog mutatni, amit tavaly hoztunk Ciprusról. Kijöttünk az üzletből, akkor már volt vagy négy kis nylon ajándék szatyor a férjemnél. Egyszer csak átvette az összeset egyik kezéből a másikba, és pont a kerámia vázám leesett a földre. Két perce vettük meg. Basszus! Gondoltam ennek annyi! Nem tudom milyen anyagból lehet, de visszapattant a földről vagy harminc centi magasra, és nem lett semmi baja.
Következő állomásunk Aszklepion volt. Aszklepion a sziget legnagyobb látványossága.
Kos városától 4 km-re található, a Dikeosz-hegy lábánál. Nevét Aszklépioszról, a gyógyítás Istenéről kapta, aki Apollón és Korónisz gyermekeként látta meg a napvilágot és Kos sziget első orvosa volt. Tudásban odáig jutott, hogy képes volt a halottakat is életre kelteni. Hadész, az alvilág Istene megijedve, hogy így egyszer csak üresen találja az alvilágot, elpanaszolta mindezt Zeusznak, aki éktelen haragra gerjedt és villámával agyon sújtotta Aszklépioszt. Tudása gyermekein át tovább öröklődött hosszú nemzedékeken keresztül. Hyppokrateszt, Aszklépiosz egyenes ági leszármazottjának tartják. Kefalosban született i.e. 459-ben. Az ókornak nagyon híres orvosa lett. Hatalmas kultusz övezte. Aszklepion, Hyppokratesz ideje alatt élte virágkorát. Aki fontosnak számított az antik görög világban, mindenki itt kezeltette magát. Akinek pedig módjában van ma személyesen is ezen a szent helyen állni, kétsége nincs afelől, hogy itt csakis meggyógyulni lehetett. A gyógyulást kereső zarándokok ezreinek volt uticélja évszázadokon keresztül a szentély. Hyppokratesz nemcsak gyógyított, hanem tanított is, valamint neki köszönhetjük a máig is érvényben lévő Hyppokratészi esküt, a szent fogadalmat, mely a betegek gyógyítását szolgálja, az orvoslás iránti alázatot hirdeti, a titoktartást, a tudás elsajátítását és továbbadását mindenáron. A férjem, aki szintén erre tett esküt, meghatódva állt ezen a helyen, ahol egykor az ókor nagy alakja gyakorolta hivatását. Szemmel láthatóan nem győzött betelni a látvánnyal. Dúltak, viaskodtak benne az érzések, megbűvölten állt, és járta át a hely szelleme. Tudom mit érzett, hisz nekem is hatalmas gombóc volt a torkomban. Álltunk ott jó ideig, tekintetünk körbe-körbe járt a hatalmas, még megmaradt oszlopokat, maradványokat nézegetve, s tanakodtunk, vajon hogyan is nézhetett ki eredeti állapotában. Aszklepion úgy lett kialakítva, hogy a gyógyulás három szinten menjen végbe, ami megfelelt az ember három szintjének: elsőként a fizikai, majd a lelki, és végül a szellemi szintnek. A szintek lépcsőzetesen emelkedtek, és az egyik szintről a másikra akkor lehetett feljebb lépni, ha megtörtént a gyógyulás az alsóbb szinten. A harmadik szint felett elterülő erdőbe a gyógyító papok rendszeresen visszavonultak, hogy saját lelkükkel kapcsolatot teremtsenek. A kezelések részét képezte a masszázs, gyógyfürdő, gyógynövényes terápia, lelki beszélgetések, zenehallgatás, álomfejtés és tiszta forrásvíz fogyasztása. Tehát mindaz, amit ma a holisztikus gyógyításban újra alkalmaznak. És így is van. Az alsó szinten hatalmas, falba épített kutak, gyógyvizes medencék maradványait találtuk. Az ember, ha felfelé néz, a széles lépcsősor tetején, mintha a napkorong ülne. Körben, az épület maradványai mellett, ős öreg ciprusfák, fenyő, és ecsetfenyő, és az egész környéket mintha lágy szantálfa illat lengné körül. Rengetegszer éreztem ott ezt az illatot, és kerestem, vajon melyik növény áraszthatja. Az egykor jobb időket, és nagy gazdagságot megélt, szemmel láthatóan is nagy társadalmi életnek otthont adó hatalmas területnek, ma már leginkább csak kígyók, kabócák, és madarak lettek állandó lakói. A szentély legfelső szintjén egy fenyőfa alatt, ókori kövön ücsörögve pihegtünk, gyönyörködtünk a kilátásban, és arra gondoltunk, hogy ezeken a szinteken nem véletlenül történt meg a betegek szellemi és lelki gyógyulása. Gyönyörű volt és megható, mindig büszkék leszünk rá, hogy itt járhattunk.
Ideje volt elindulni mai napi utolsó helyünkre, Plataniba. Platani, Aszklepion, és Kos város között félúton lehet. Az egyetlen falu a szigeten, ahol még a nagy számban élő muszlim közösség békésen együtt él a keresztény görögökkel. Az árnyas főtéren több taverna is van, ahol török, és görög specialitásokat fogyaszthatunk. Úgy terveztük mi is, hogy beülünk itt az egyik étterembe, és eszünk valami finomat. A pincér hozta is az étlapot. Amíg nézegettük, arra gondoltam, vajon félreérthettem valamit, hogy itt egy török temetőnek kell lennie? Mert amikor megérkeztünk, és kiszálltunk a kocsiból, első dolgom volt, hogy két szerencsétlen helybeli lányt megrohantam, hogy megtudjam, merre találjuk.
-” Sorry! Could you tell us, where is the special Turkish cemetery?
Dermedt arcot vágtak, de a Turkish szó hallatán felcsillant a szemük, és mutogattak a hátunk mögött lévő minaretre. Rosszat sejtettem.
-„So… Not Minaret, cemetery! Láttam az arcukon, hogy végképp nem értik, mi a fenét akarok már azzal a speciálisan török temetővel. Én sem értettem a helyzetet. Egyfolytában azon gondolkodtam, vajon mit ronthattam el. Nagyon reméltem, hogy az általam keresett temető létezik, és itt. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy nekik nem is annyira különleges itt, egy török temető. Hogy ez is csak egy egyszerű temető, mint bármelyik másik. Péternek is elmondtam, hogy mire jutottam. Azt mondta, hogy tulajdon képpen igazam lehet. Ezen felbátorodva vártam, hogy újra jöjjön valaki. Jött is hamarosan a pincér, mert közben kitaláltuk, hogy mit is ennénk. Elmondtuk neki, hogy kérnénk egy adag baklavát nyárson, és egy adag grillezett polipot, kávét, üdítőt, és egy mézes joghurtot. Segítőkészen mosolygott, és megkérdezte szeretnénk-e még valamit. Ó igen, mondtam, szeretnénk tudni, hogy hol van a temető. Kissé meglepődött, mert nem ez volt az, amire számított, de nagy örömömre elmagyarázta, hogy igen, van itt kettő is. Az egyik itt 50 méterre, és mutatott az egyik útkereszteződésbe, a másik arra, 100 méterre, és mutatott a másikba. Erre meg én nem számítottam, én örültem volna csak az egyiknek is. Arra viszont rájöttem akkor, hogy ha nem kapsz választ a kérdéseidre, lehet, hogy rosszul tetted fel. Meg kell tanulni mások fejével is tudni gondolkodni.
Befejeztük az ebédet, megettük a sok finomságot, és elindultunk megtalálni a temetőt, amit annyira kerestünk. És ott is volt. A nekik olyannyira átlagos hely, nekünk igazán különleges élményt nyújtott. Hatalmas elvadult kerthez hasonlított, melyben zömében olajfa, és eukaliptusz nőtt. Alattuk, a száraz, zörgő aljnövényzetből jobbra-balra dülöngélve kandikált ki a sok, turbános sírkő, tele muszlim feliratokkal, miközben a szalmaillatú hőségben kabócák ezrei muzsikáltak. Hirtelen magasztos érzés fogott el. Hiszen ez mégiscsak egy temető. A maga gondozatlan természetességével, a benne szunnyadó holtakat sokkal közelebb állónak gondoltam élő rokonaikhoz, mintha drága, és puccos sírkövek közt barangoltam volna. Sokat gondolkodtam azon is, hogy még így is, hogy otthon elég rendesen rákészültem az itteni látnivalókra, bizonyos helyeket csak kisebb nehézségek árán találtunk meg. Pedig vannak olyan semmiségnek tűnő gyöngyszemei a világnak, ami mellett nem szabad elmenni. Mint például ez is. Apróságnak gondoljuk, mégis gazdagabbá tesz. A mai napunkat végig gondolva elmondhatom, hogy megkaptunk mindent, amiért elindultunk, vagy talán annál sokkal többet is. Tapasztalatokkal, és élményekkel megtelve indultunk vissza barátságos lakhelyünkre, és a napnak még- tudtuk-, koránt sincs vége. Megkerestük magára hagyott kisautónkat, letekertünk rajta mindent, amit lehetett és elindultunk rövidke utunkra, a Costa Angelába. Készülékünket bekapcsoltuk, nehogy néhány perces utunk alatt eltévedjünk. Jobb híján kezembe fogtam, mert nem vittük a tartóját, így mindig úgy forgattam, hogy a vakító napfénytől azért még lehessen is látni rajta az utat. Eddig csak egyszer mondta felháborodva, hogy „ÚJRATERVEZÉS!”, így nagyon meg voltunk elégedve magunkkal, hogy ilyen flottul közlekedünk a szigeten, na meg azzal, hogy eszünkbe jutott, hogy magunkkal hozzuk navigátorunkat is.
Hosszú, egyenes szakaszon jártunk éppen, aztán láttuk, hogy nem sokára el kell majd kanyarodnunk jobbra. Egyszer csak közölte is, hogy „ötven méter után kanyarodj élesen jobbra!„Jött az ötven méter, és ott volt az éles jobbkanyar. Le is fordultunk, ahogy szólt a parancs. Kicsit rosszabb minőségű lett az út, mint addig, de készülékünk nem mondta, hogy „ÚJRATERVEZÉS”. Így, csak félve gyanakodtunk, hogy mégse ott járunk, ahol kellene. Amikor viszont elfogyott az út, és mi egy kérődző tehenekkel teli gazdasági udvar kellős közepén találtuk magunkat, akkor azért már egyértelmű volt, hogy rossz helyen járunk. Megálltunk, és visszakanyarodtunk. A készülék még mindig semmit nem mondott. Ennyit nem változhatott a sziget reggel óta. Elindultunk visszafelé. Na jó, de akkor most merre menjünk? A ketyere nem mond semmit. Találomra elindultunk, tovább, jobbra. Semmi. Aggodalmunk növekedett, hogy a céltól ötpercnyire fogunk eltévedni, mikor újra jött egy jobbkanyar. Próbáljuk meg ezt is. A készülék még mindig néma volt. A lobogó fekete-fehér zászlót folyamatosan láttuk rajta, ez a célállomást szokta jelezni, tehát nagyon rossz helyen azért nem járhatunk. Aztán következő alkalommal mikor felnéztünk, végre ott volt az ismerős környék a szállodánkkal. Hát mégis megérkeztünk! Rájöttünk, hogy céltévesztésünk épp abba a néhány százalékos hibahatárba tartozhatott, amivel dolgozik a navigátorunk, ezért nem vette észre, hogy nyolc méterrel korábban kanyarodtunk le az úton. Vagy egyszerűen Kos szigetnek nincs minden négyzetmétere feltérképezve rajta. Lényeg hogy itt vagyunk, és folytathatjuk gondtalan életünket tovább itt az Angelában. Útban szobánk felé elakadtunk egy „kali szperányi” időre Ninánál a recepción, és ez pont elég volt ahhoz, hogy befizessünk másnapra Nissiroszra, helyi szervezésben. Gyorsan ment. Nina vette a telefont, felhívta a Laumzis hajótársaságot, hogy van-e két főre hely. Volt, így befizettük a hajójegyek árát, kaptunk egy vouchert, hogy befizettük. Nina leírta egy papírra a hajó nevét (Nissos Kos) amire fel kell szállnunk, elmagyarázta, hogy honnan indul és leírta, hogy mikor. Valamint megmutatta a falon a buszmenetrendet, magyarázott, és vadul böködte a 7:40-es időpontot. Tiszta volt minden. A busz 7:40-kor indul, mivel itt van öt lépésre a szálloda szélétől, akár a reggeli mellől is odaszaladhatunk. Beér 10 perc alatt, még marad 40 percünk a hajó indulásáig. Mondta, hogy a hajón kell befizetni még öt eurót a buszjegyekre, mert ugye nem akarunk gyalog felmenni a kráterhez. Csodálatos! Úgy megy minden, mint a karikacsapás! És én még görcsöltem itthon, hogy mi lesz. Kaptunk brosúrákat a Laumzisról, a hét különböző napjain induló szigettúráikról, Nissiroszról, térképpel, színes képekkel. Nem normális, aki ezek láttán nem megy át a vulkánszigetre. A dolgok mindenki megelégedésére történtek, mindenki boldog volt, mi is, hogy erről sem maradunk le. Még vége sem volt a napnak, már vártam a következőt. Sőt, még a következő el sem jött, már nézegettem a patmoszi hajókirándulás lehetőségét. Hirtelen telhetetlennek és kapzsinak éreztem magam, és ettől komolyan kezdett lelkiismeret furdalásom lenni. A Laumzis hajótársaság programajánlatán egyetlen patmoszi időpont szerepelt a héten. Csütörtök. Kicsit sűrűnek gondoltam volna, ha még csütörtökön is egész napos kirándulásra indulunk, de gondoltam, majd Péter megoldja a dolgot. Nekem mindegy volt, legyen majd, ahogy ő szeretné. Egyelőre nem is említettem, előbb legyünk túl Nissiroszon. Felfrissítettük magunkat, aztán vacsoráig még kimentünk a partra. Jobb oldali szomszédjaink szintén kint voltak, és szomorúan mesélték, hogy a szigettúrás programjuk kudarcba fulladt. De nem baj, mert szerdán nekik is lesz autójuk, és akkor elmennek jó néhány helyet megnézni. Évi, a feleség felvilágosított, hogy mit kutat a parton megállás nélkül, mert feltűnt, hogy valamit vadul keres. Azt hittem elvesztett valamit, de kiderült, hogy habkőre vadászik. Ez érdekelt. Vadásszunk együtt. Fogalmam sem volt, hogy mit kell keresni. Így hát elmagyarázta, hogy a habkő egy nagyon könnyű kőfajta, nálunk csak üzletben látni, de itt sok van, mert megkövesedett vulkanikus hamu, amit kivet a tenger a partra. Úgy lehet a többi normális kőtől külön választani, hogy külsőre lukacsos, mint valami szivacs, könnyen gördül a homokban, ahogy a tenger arrébb löki, a színe pedig fehéres hamuszürke, a szebbik változata aprólukú és hófehér. Illetve bézs színű is lehet, de az ritka. Innentől a férjem nagy bánatára le, s föl járkálgattam én is a tengerparton, derékban meghajolva, mint egy vénasszony, jobbra-balra pásztázó- kaszáló mozdulatokat téve felső testemmel, és vizslattam a homokot, hogy hol van habkő. Akkor fordultam csak vissza, mikor már mindkét kezem tele volt kövekkel, karom a hasamhoz szorítva, ugyanazzal a görnyedt testtartással, mint ahogy odafelé mentem, csak most azért, hogy nehogy leessen egy darab is, összegyűjtött kincseim közül. Komolyan kezdtem magamtól félni, mert a napok múlásával egyre csak erősödött ez a mániám. Főleg, amikor az történt, hogy már kezdett fájni a hátam a testtartástól, de nem nagyon találtam semmit, - gondolom nem volt túl nagy a hullámzás éjjel, vagy mi, és nem hordta ki a habkövet a partra-, és akkor jött Évike. Leült a napozóágy szélére, lenézett maga mellé, és felemelt egy viszonylag nagydarabot, a ritka bézs színűből. Azt a mindenit! Én olyan mutatós példányt, még életemben nem láttam. Onnantól én is a „nagy Őt” kerestem, nem szedtem fel holmi 5-6 centis kis vackokat. Egy idő után már a szépiát is gyűjteni kezdtük, meg a különlegesebb színes köveket is, és el is határoztam, hogy viszek valami tudatosságot az egészbe, hogy itthon szépen kosárba rendezhessem őket, mert így esztelenül gyűjteni, csak úgy neki a vakvilágnak nem lehet. Így második gyűjtögetős délutánunk után már egy szatyornyi habkővel, szépiával, és egy kisebb méretű tengeri szivaccsal lettünk gazdagabbak. Eljött a vacsora ideje, és bár kora délután még úgy éreztük, hogy este nem fog sok minden lemenni a torkunkon, maximum csak egy kis saláta, mire arra került a sor, simán beleegyeztünk egy moussakába, részemről pedig egy stifadóba. Olyan elképesztően finoman főztek az Angelában, hogy tudtuk, itt nem lesz helye semmi spórolásnak, fogyókúrának, ellenkezés nélkül fogjuk minden alkalommal átadni magunkat az élvezetnek. Costa, a fiuk, sürgött-forgott, hol egyik asztalnál állt meg, hol a másiknál, bájos sármjával mindenkit levett a lábáról, még a férfiakat is. Közvetlen volt, és fáradhatatlan, noha tudtuk, egy percre sem állt meg dél óta. Mindenkihez saját nyelvén szólt néhány szót, jött, ment, mosolygott, dalolászott, kedvetlennek nem láttuk soha. Apja a pultból büszkén követte szemével, látszott rajta, hogy meg van elégedve fia teljesítményével. Vacsora után elhatároztuk, hogy ezt a tökéletes napot, már csak egy dologgal lehetne még tökéletesebbé tenni, egy kis borozgatással a parton. Meg is kerestük Savvast, ott volt ugyanis a bárpult környékén, és elmeséltük neki tervünket. Elismerőn mosolygott, már töltötte is a vörösbort nekünk egy fél literes speciális színes alumínium bögrébe, adott hozzá két boros poharat, és mosolyogva, terelgető mozdulattal intett, hogy vigyünk csak ki nyugodtan mindent a partra. Ismét csodás idő volt. A nap épp akkortájt bukott alá, a szemközti kis sziget fölött az égbolt pasztell lilás árnyalatokban úszott. A messzeségben néhány hajó ringatózott az olvadt aranyszínű sima tengeren, mi meg csendben vártuk, csak vártuk, szótlanul kortyolgatva borainkat, hogy teljesen leszálljon az este. Aztán beszélgettünk az aznapról, élményeinkről, megállapítottuk, amit már otthon is sejtettünk, eszeveszett jó itt. Húztuk az időt, nem akaródzott bemenni még, de nem tölthettük kint az éjszakát, pedig jó lett volna. Megint elbúcsúztunk a tengertől, és eltettük magunkat másnapra.

3.-5. NAP