6.-15. nap

6. nap:

Ráérősen ébredünk, kényelmesen reggelizünk. Mára a környékbeli falvak bejárását terveztük, mely kilométerben és időben sem lesz hosszú. Zipariig a főúton megyünk, aztán letérünk Aszfendiu apró falvai felé. A Dikeosz-hegy lábától lassú hegyi menetben jutunk fel az első megállónkig, Evangelisztráig. Tulajdonképpen nagyon csöpp település, ahogy beérsz, már ki is jutottál belőle. Az út egy részen kiszélesedik, itt áll a gyönyörű temploma, mellette egy jóképű taverna. Egyéb látnivaló nincsen. Aztán ismét kanyargós, szűk utcácskák következnek pár házzal, az apró falucskának tán neve van is van, de a táblát sehol sem leljük. A kanyar mögött apró templom, éppen miséznek, a helyiek mind bent hallgatják a pópa szavait. Érdeklődésemet felkelti egy LEADER programot jelző tábla, ezen hirdetik, hogy az apró település a rekonstrukcióra hány eurót nyert. Közben észreveszem, hogy a templom mögött kőlépcső vezet a meredek domboldalon felfelé. Jobb kéz felől számos jobb napokat látott parasztház omladozik, szinte mindegyikre kiírva az ELADÓ tábla. Ha lenne pénzem, biztosan itt vennék egy telket. Harapni lehet a friss levegőt, a tenger sós szagát idáig hozza a szél, mögöttem a Dikeosz-hegy mered az égnek, a lábam alatt pedig a csodás tenger. A civilizáció zajai idáig nem hallatszanak, a vadon szinte magába zárja az embert. Persze pénzünk nincsen, az álmodozások kora lejárt, indulunk tovább. Meredek úton Zia irányába fordulunk, csak a Romantic Taverna előtt állunk meg pár percre. Az étterem teraszáról csodálatos a panoráma, alattunk Marmari, a sóstó és a mélykék tenger. Egyébként esténként a turisták hada gyűlik össze ebben az étteremben, várva a naplementét, majd a napot egy görög zenés-táncos mulatsággal fejezve be. A helyet elnézve legalább 300 ember tolonghat a kör alakban elrendezett asztalok körül! Olyan lehet ez a hely esténként, mint a szardíniás doboz! El is döntjük, ezt inkább kihagyjuk. Visszaülünk a kocsiba, majd néhány hajtűkanyar után megérkezünk Zia falucskába. Első látásra úgy tűnik, az egész település egyetlen egy utcából áll, annak mindkét oldalán kézművesek, butikosok árulják portékáikat. Mintha egy bazárfaluba értünk volna. Ha azonban figyelmesen minden kicsi zegzugba belesünk, akkor a település vége felé találhatunk egy felfelé vezető lépcsősort, így módunk lesz megismerkedni a valódi falucskával. Fehérre meszelt házak, kék ajtók és ablakok, a parányi udvarokban megannyi kúszó színes virág, bougenvillea, egy-egy árnyas pergola, rajtuk hatalmas szőlőfürtök. A táblácskák szerint innét akár fel is juthatunk a Dikosz-hegy tetejére. Egy darabig bírjuk is szuflával, de az egyre forrósodó levegő és az árnyék hiánya visszafordít bennünket. Nagyon szégyelljük, hogy megfutamodtunk, este talán másképp lett volna. Állítólag innét a legszebb a naplemente.

Zia után Pyli felé tartunk. De nem állunk meg itt, hanem ismét a hegyek felé fordulunk, mi az öreg, holt falut keressük. Old Pyli állítólag a sziget legrégebbi lakott helye volt, a görög mitológia szerint Herkules itt bujkált valamikor. Nem csoda, hogy annak idején ezen a helyen telepedtek meg az ősök. A valamikori falut most lombos erdő veszi körül, a romok teljesen beleolvadnak a tájba, a sziklaszirt ormán álló bizánci vár maradványait szabad szemmel nehéz felfedezni. Bal kéz felől indulunk el a meredek, kőből vájt lépcsősoron felfelé. Elsőként egy öreg kolostornál állunk meg, előtte kis haragláb áll. Nem hagyhatjuk ki a harangocska megszólaltatását, magasan, ércesen kong. Körülöttünk békés kecskenyájak legelésznek, rágják a szikkadt kórót, mert füvet nem igen találnak az aszályos területen. A lépcsősoron tovább haladva romos épületek között jutunk el a vár tövéig. Ismét kisebb templomot, de egy jóval nagyobb harangot találunk. Ezt is szeretném megszólaltatni, Tibi videóz is, de aztán hirtelen eltüsszentem magam, ezzel a felvételt is. Visszapörgetve a filmet nagyon mulatságosan jött ki az egész, ezért a felvételt meghagyjuk az utókornak is. A várhoz felfelé vezető utat sehogy sem találjuk, ezért ismét az erdőbe vesszük be magunkat. Több apró kolostort fedezünk fel, belül üresek, mindössze egyikben találunk egy szúrágta ikont a földre szórva. Biztosan nem eredeti, mert már rég nem volna itt. Egyébként a település közel 180 éve lakatlan. 1830-ban egy kolerajárvány után néptelenedett el, a lakóházakat földig rombolták, a kolostorokkal pedig ugyanezt megtette az idő vasfoga. Még pár év és minden az enyészeté lesz! A sziklahasadékokban több forrás fakad, ezek vize az új falu felé vezetődik el. Mi is a jelenkori Pyli felé vesszük az irányt. Megállni azonban nincsen kedvünk, mert égünk a vágytól, hogy megint egy jót lubickolhassunk a tengerben. Hol máshol, mint a tegnap megismert Agiosz Nikolaosz öbölben. Itt Kos szigetén nincsenek távolságok, ezért még 20 perc sem telik bele és már ott is vagyunk. Marcsi meglepetéssel áll elő, bevonszol bennünket egy szimpatikus étterembe. Nevetve mondja, szeretne megköszönteni bennünket a 25. házassági évfordulónk alkalmából. Igen, valóban idén vagyunk ezüstlakodalmasok, de otthon nem volt mód a méltó ünneplésre. Feledékenységemben pont arra a napra osztottam be magam ügyelni, tehát Tibi otthon kuksolt egyedül én pedig a kórházban gyertyafénynél, mivelhogy aznap a nagy vihar miatt az egész megyében hosszú órákon keresztül nem volt villany. Az osztályon, hogy lássunk, gyertyát égettünk, ott fogyasztottuk el kemény szendvicsből álló vacsoránkat a nővérekkel együtt. Most azonban sokkal kedvesebb és szebb is a helyszín. Szuflakit rendelünk, olyan nagy adagot hoznak, alig birkózunk meg vele. Nagy örömünkre itt futunk össze a topikból már ismert Melindával, férjével és barátjukkal. Hosszasan elbeszélgetünk a szigeten töltött napokról, kicseréljük a tapasztalatokat is. A bő ebéd és csevely után jöhet a fürdés. Most csak úszkálunk, ugrálunk, lebegünk, a szigetre nem kívánkozunk. Jól lefáradunk. Hazaérve leadjuk a kedves Kis Matizt, hű társunkat. Hiába no, az eltelt három napban nagyon összenőttünk, nagyon rossz megválni tőle. A Tigaki Tours szerelője csak azt nézi meg átvételkor, hogy a lámpák égnek-e, a tankot feltöltöttük-e és már viszi is a kocsit mosásra. Mi pedig belépünk az irodába a papához, befizetjük a jövő heti két kirándulást (Három sziget túra és Patmosz), persze megint kapunk árengedményt. Este ismét a bárban ülünk, Sandy Beach koktélt iszunk.

 

7. nap:

Korán kelünk, csak pár falat reggelire van időnk, mert a busz Kos kikötőbe visz bennünket. Nagyon korán érkezünk, nem is értjük, mire való volt a sietség. Aztán kiderül, túl kell esnünk a vámvizsgálaton és útlevél kezelésen. Igen hosszú sor végére állítanak be bennünket. Szerencsére jön a Neckermann idegenvezetője, aki kihúz bennünket a sorból és egészen az útlevélkezelő ablakig vonszol bennünket. Persze ezt látva a csoport többi tagja is utánunk csörtet. Azt gondoljuk, már szállhatunk is fel a hajóra, de előtte még - csak a férfiak - gondos vámvizsgálaton esnek át. Tibi cipeli a hátizsákomat, a vámtiszt kiboríttat belőle mindent, az összes apró rést végigmatatja. Persze semmi érdekeset nem talál, így végre elereszti a férjemet. A túlparton elterülő Bodrum városába tartunk, közel egy óra telik el, mire kikötünk. Ugyan Kos és Bodrum között alig tíz kilométer a távolság, itt a török földön mégis sokkal forróbb a levegő, jobban éget a nap és a magas páratartalom miatt jobban is izzadunk. Gyönyörű a kikötő, szebbnél szebb vitorlások sorakoznak egymás mellett, a parton magasodik a vár, és innét indul a bazársor is. A vár bejárata előtt három szobor áll egymás mellett. A bal szélen Hérodotosz, azaz a görög történetírás atyjának szobra, mellette pedig Mauszolósz és felesége, Artemiszia szobra áll. Megpróbáljuk történeti sorrendben felkeresni a város nevezetességeit. Először a kikötő túloldalára sétálunk át, majd szűk kanyargós utcácskákon keresztül jutunk el Mauszólosz egykori síremlékének maradványaihoz. Bodrum ősi város, már az ókorban is sűrűn lakták, hajdan Halikarnasszosznak hívták. Az ógörög költő, a szidóni Antipatrosz listát állított össze az ókor szerinte leglátványosabb épületeiről, ezen alkotások a világ hét csodájaként váltak ismertté. Az ötödik csoda itt, Kis-Ázsia délnyugati csücskében állt, ez volt Mauszólosz káriai uralkodó síremléke.

De mit is kell tudnunk a világ ötödik csodájáról? A kis-ázsiai terület Krisztus előtt 546-ban a nagyhatalmú perzsa király, II. Kürosz hatalma alá került. Mivel a perzsa birodalom határait keleten az Indus folyó, nyugaton a Földközi-tenger határolta, és a nagy uralkodó egyszerre nem lehetett mindenütt, ezért a „királyok királya” elnézte, hogy hatalmas országában számos apró fejedelem uralkodjon. A helyi hatalmasságok (szatrapa) ha elismerték a perzsa nagykirály fennhatóságát, addig teljesen függetlenként uralkodhattak, míg a király érdekeit nem sértették. Krisztus előtt 400 körül Artaxerxész perzsa nagykirály hűséges vazallusa, Hekatomnosz fejedelem trónolt e vidéken. Ő telepítette át a térség fővárosát (Mülasza) a szárazföld belsejéből a tengeri kereskedelem központjának számító Halikarnasszoszba. A fejedelem parancsára óriási építkezés kezdődött, az apró kikötőváros fokozatosan nagyúri székhellyé alakult át. A szatrapa Krisztus előtti 377-dik esztendőben meghalt, trónjára legidősebb fia, Mauszólosz került. Az új uralkodó a kikötőt körbefogó hegyek lejtőin elterülő várost erős falakkal vette körbe, a központban pedig nagy agorát hozott létre. A tér fölött Árész hadisten temploma emelkedett. Mauszólosz úgy gondolta, önmagát is megörökítteti, az agora és a templom közötti területre tervezte saját monumentális síremlékét. Mauszólosz rajongott ugyan a görög művészetért, de példaképként az egyiptomi piramisok lebegtek szeme előtt. A káriai uralkodó azonban nemcsak az építészetben utánozta az egyiptomiakat, hanem feleségének is húgát, Artemisziát választotta, szintén egyiptomi szokás szerint. A fejedelem pályázatot írt ki a nagy emlékmű elkészítésére. A versenyt Szatürosz és Phüteosz görög építészek nyerték meg. Az általuk tervezett épület három építészeti módot ötvözött. Egy téglalap alakú, több emeletes, káriai stílusban épült, lépcsőzetes alapon (30x40 méter) 36 oszlopból álló görög ion oszlopcsarnok magasodott, melynek tetején 24 lépcsőfokból álló piramis nyúlt az ég felé, annak csúcsán pedig márványból faragott quadriga (négylovas harci szekér) díszlett. A négyes fogatban pedig nem más ült, mint Mauszólosz és drága hitvese, Artemiszia. A hatalmas épület 49 méter magas volt, ami egy 16 emeletes ház magasságnak felel meg. Az épület négy oldalának díszítéséért egy-egy szobrász volt felelős, köztük Szkopasz, aki már az epheszoszi Artemisz templomnál is építészként dolgozott. A másik három szobrász Brüaxisz, Timotheosz és Leókharesz voltak. A tetőn körben kőoroszlánok védelmezték az épületet, az oszlopok között és a falakon pedig rengeteg különféle szobor és fríz sorakozott, életnagyságúnál kisebb és nagyobb egyaránt. Zömmel zöld kőtömböket használtak, valamint fehér márványt és kékes színű mészkövet. A fejedelem nem érte meg a mű elkészültét, Krisztus előtt 353-ban elhunyt. A trónon (szintén egyiptomi szokás szerint) Artemiszia követte, de ő csak két évvel élte túl férjét. Halála után az építkezés megtorpant, a mesterek megriadtak. Azonban a mű olyan gyönyörű és nagyszerű volt, hogy az építkezésen dolgozó építészek, kőművesek magukra vállalták az épület befejezését. A fantasztikus alkotás, mely mindenkiben csodálatot és tiszteletet keltett, közel 1500 évig állt háborítatlanul. Több kisebb földrengést követően 1402-ben egy nagy földindulás döntötte romba a mauzóleum nagy részét. A várost ekkoriban birtokló rodoszi johannita lovagrend az összedőlt épületre, mint építőanyagra tekintettek, megerősítendő várukat. A törmelékek elhordása közben a lovagok behatoltak a még mindig sértetlen alapzat belsejébe, ahol felfedezték a király és királynő urnakoporsóját. Megbeszélték, hogy másnap felnyitják azt, majd lefeküdtek. Reggelre azonban a sírt kirabolták, a lovagok egymás helyett a faluban élő muszlimokat gyanúsították. A sírban talált maradék szobrokat, frízeket viszont olyan csodálatosnak tartották, hogy átvitték saját kastélyukba. A kövek többségét felhasználták a vár megerősítéséhez a közelgő török vész ellen készülődve. A védekezés azonban hiábavalónak bizonyult, a Török Birodalom a várost 1523-ban bekebelezte, később pedig a törökök hordták szét a maradványokat, úgy, hogy szinte alig maradt valami a helyén. A síremlék felett Nagy Szulejmán katonái számára épültek házak. Csupán 1857-ben derült ki, hogy mit rejt a föld. Brit régészek vásároltak meg tizenkét épületet és tárták fel a mélyben megbúvó ősi romokat. A síremlék helyén talált leletek Sir Charles Newton közvetítésével ma a londoni British Múzeumban láthatók. Előkerültek egy amazonharcot ábrázoló fríz töredékei, egy kentaurharcot és egy kocsiversenyt megörökítő fríz maradványai. Hiába ismerjük az ókori Plinius leírásait, valamint a frízek maradványait, az épület pontos rekonstrukciója ez ideig nem sikerült. A város egyik híressége, a halikarnasszoszi halásznak nevezett Cevat Sakir író, akit a török hatalom száműzött ide, beleszeretett „száműzetése” helyébe. Az író személyesen az angol királynőnek címzett levelében emlékeztette a koronás asszonyt, hogy a mauzóleum darabjai „nem lelhetnek igazi otthonra London ködös és szürke égboltja alatt”. Az író a következő választ kapta Viktória királynőtől: „Köszönjük, hogy felhívta figyelmünket a kérdésre. A Mauzóleum termének mennyezetét átfestettük kékre.”

Képzeletemben megjelenik a hajdani mauzóleum lépcsőzetes alapja, az oszlopsorok töredékei. Nagy várakozással vagyok tele. Kaptatunk fel a forróságban az apró házacskák között, majd egy kicsi udvarba fordulunk be. Megvallom, nem ilyen látványra számítottam. Tudom, az alapterület nem hatalmas, de mégsem gondoltam volna, hogy az egész csupán egy nagy gödör, benne pár fehér márvány oszloptöredék és kőhalom. Csalódva lépek be a tárlóba, és nézem a hatalmas kivetítőn az épület képzeletbeli modelljét és hallgatom a történetét. Egyszer csak arra figyelek fel, hogy a kamera egy alagútba kalauzol bennünket, de a képek nagyon is jelenkort ábrázolnak. Mindjárt felvillanyozódok, szerintem ezt a járatot most is megtalálhatjuk. Visszaballagok a gödör fenekére, és leülök egy nagy kőre. Lassan járatom körbe a tekintetemet, és a jobb kezem felől észreveszek egy hasadékot, melynek tetején gótikus ívben kirakott kövek láthatók. Egyik fiatal útitársnőm mellém szegődik (persze a sajátjaim sehol), és ketten igyekszünk átpréselni magunkat a szűk járaton. Éppen embernyi szélességű az alagút, kb. 25 méter hosszú lehet. Valahol a közepén még felülvilágító akna is van, melyet az avatatlan tekintetek elől sűrű ráccsal fedtek be. Lassan araszolunk végig, szemünk hamar megszokja a félhomályt. A falakat homokkő alkotja, kisebb-nagyobb dudorodásokkal. Sikerül is három szép fotót készítenem a járatról. Aztán kijutunk a felszínre, egy idősebb társunk előtt bukkanunk fel. Ő nagyon meglepődik, meg is kérdezi, honnét a föld alól kerültünk ilyen hirtelen elő. Mi nevetve meséljük el, mit találtunk. Persze a néni is szeretné megnézni a föld mélyi vájatot. Mi pedig újra bejárjuk vele az alagutat. A néni nem győz hálálkodni, nagyon örül, hogy ilyen kuriózumban lehetett része. Hát, ha másért nem is, de ezért a kis földalatti sétáért érdemes volt idejönni! Mire felkepesztetünk a felszínre, a csoportunknak hűlt helye. Az egyik mellékutcában találunk rájuk, kis buszokba szállnak be éppen, ezek visznek el bennünket a Bodrumot kettészelő földnyelv gerincére. Az oromról káprázatos panoráma tárul szemünk elé. Mindkét oldalon a mélykék tenger, a kikötőkben szebbnél szebb vitorlás hajók ringatóznak, a hegygerincen pedig 3 öregecske, már nem működő szélmalom áll, a túlparton pedig óriás török lobogót tép a szél. Kigyönyörködjük magunkat, készítünk jó pár fotót, aztán már terelnek is bennünket vissza a buszokba. Pár pillanatra megállunk az ókori színház romjai előtt, de sajnos nem sokat élvezhetünk belőle, éppen felújítás alatt áll. Hatalmas reklámtablók között tudunk csak belesni egy kicsit. A méretei impozánsak, állítólag valamikor egyszerre akár több ezer ember is szórakozhatott is. Aztán irány a Gold Center. Na, ez az, ami legkevésbé érdekel bennünket. Marcsit mindjárt meglepik az eladók, látván a nyakában és karján függő arany ékszereket. Mi a férjemmel üresen bámulunk, igyekszünk egyik eladó szemébe sem nézni, nehogy ránk akaszkodjanak. Marcsi sűrű „merhaba” szavakat ejtve, folyamatosan mosolyogva ügyesen megszabadul a hálóból, és alig negyed óra múlva már a hátsó kijáraton szökünk kifelé. Szerencsénk van, éppen indul egy kis mikrobusz lefelé a kikötőbe, azon szorítunk helyet magunknak. Bőven jut időnk a várat is megnézni. Először török lírát kell váltanunk, mert itt a kapunál nem fogadják el fizetőeszköznek az eurót. Fejenként 10 lírát fizetünk. A Szent Péter erődöt 1402 után kezdték építeni, miután Tamerlán elfoglalta a várost és a johannita lovagok elvesztették ottani várukat. Az épület öt tornyát és a gótikus kápolnát gondosan restaurálták. Az udvarban a haladást a járdára festett nyilacskákkal jelzik, így az ember nem téved el és könnyebben bejárja a hatalmas területet. Az udvarokat öreg fák, leánderek, bougenvillaea, szobrok, kis kutak díszítik, és van pár pávamadár is. Nagyon hangulatos az egész. Bő másfél órát mászkálunk, igyekszünk bejárni minden zugát, tornyát és helyiségét. Engem legjobban az archeológiai múzeum érdekel, amelyben az égei- és földközi tengeri expedíciók 1968 óta gyűjtött anyagait állították ki. Láthatunk egy egyiptomi időkből származó (kb. Krisztus előtt 1300-1200 közötti) bronzkori hajót, aztán egy üveggel megrakott iszlám hajót, majd Krisztus után 620-ban elsüllyedt bizánci hajót, rakományának egyes darabjaival. Szintén szépen helyreállították az Angol tornyot, a belsejét az eredeti falikárpit utánzatával díszítették, azt eredeti bútorokkal és fegyverzet rekonstruált darabjaival rendezték be. Mivel idebenn meglehetősen sötét van, a tegnap este vett napszemüvegemet a nadrágzsebembe csúsztatom, gondolom, innét csak nem tűnik el, mint a korábbi okulárém a blúz nyakkivágásából. A toronyban jó hűvös van, kicsit megpihennünk. Jólesően rogyok le a padra, de már hallom is, valami reccsen a combom alatt. Fogalmam sincs mi az, nem is izgat nagyon a dolog. A toronyból kilépve még egyszer körbejárjuk az udvart, aztán a várfalakat, újból és újból lefotózunk és videózunk mindent, nem győzünk betelni a látvánnyal. A várkapuhoz érve a napszemüvegemet próbálom elővenni a zsebemből. Ahogy megtapintom, belém hasít a felismerés, mi volt a recsegés oka. Igen, a napszemüvegem nem bírta a súlyomat, meglehetősen furcsa alakot vett fel. Tibi hiába csavargatja, tekergeti, helyrehozni nem tudja. A napszemüveg a kukában végzi. A hajó indulásig még van másfél óránk. Éhesek is vagyunk, szomjasak is, Marcsi szerint valami ajándékot is kéne venni az otthoniaknak, nekem meg új napszemüveget szerezni, mert különben az erős fénytől megvakulok. A három szobrot elkerülve befordulunk a bazársorra. Lassan ballagunk, mindent megmustrálunk. Engem leginkább a díszpárnák érdekelnek, Marcsit a török raki, Tibit meg az, hogy minél tovább árnyékban legyen. Egyikünk sem talál semmit, amit megvennénk. Az egyik utcasarkon viszont nagyon szép napszemüvegek kelletik magukat. Hamar találok magamnak valót, de sokallom az árát. Próbálok alkudni, de a török fiú csak nem akar annyit engedni az árból, hogy nekem is megérje. Drága barátnőm oldja meg a helyzetet. Széles mosollyal áll az eladó elé, szorongatja annak kezét és közben sűrűn, nagy beleéléssel mondogatja a „merhaba” szócskát. Az árus megenyhül, legyint egyet, aztán már csomagolja is tíz euróért a napszemüveget. Tibi vigyorog, és epésen megjegyzi: remélem tudod, ezen a nyaraláson ez volt az utolsó szemüveg, amit kaptál! Kíváncsian faggatom Marcsit, mi volt az a bűvös szó, amivel itt a bazárban és az aranykereskedésben is levett mindenkit a lábáról. Merhaba annyit tesz: köszönöm. Úgy látszik, itt ez a legfontosabb kifejezés! És persze az sem közömbös, hogy a keleti férfiak szeretik a fehérbőrű, kissé telt idomokkal rendelkező szőkés-vörös nőket. Hát, ilyen szempontból én nem rúghatok labdába Marcsi mellett! Kreol a bőröm, majdnem fekete a hajam és a szemem, ugyan felül elég kerek vagyok, de a telt idomoktól messze állok. Nagyon örülök az új szerzeménynek, mindjárt is fel is teszem. Ettől kezdve viszont mindenki olasznak néz, olaszul szólnak hozzám. Pár szót beszélek ilyen nyelven is (leginkább a latin tudásból maradt vissza), ezért senkit nem akarok a hitében megbántani, tehát így szólok vissza. Közben Tibi és Marcsi már messze járnak, éppen egy kis mellékutcácskában igyekeznek valami ételt felhajtani. Meg is állnak egy kisebb nyitott vendéglőnél. Az épületben csak a sütés-főzés folyik, az asztalok és székek az utcára vannak kirakva. Marcsi rögtön rendel, mindhármunknak pitába töltött kebabot kér, de megjegyzi, hogy az övébe chilit is tegyenek. A pincér erre Tibit és engem is megkérdez, kérünk-e mi is chilit? Mi erősen tiltakozunk. Alig pár perc múlva a fiú már jön is vissza a hatalmas pita tekercsekkel. Megáll Marcsi és Tibi mögött, velem szemben, hamiskásan rám kacsint, majd Marcsi elé teszi az egyiket, Tibi elé a másikat. Marcsiéra rámutat, ebben van a chili. Tibi megnyugodva harap bele a saját pitájába, de mindjárt huhogni kezd, megáll a szájában a falat. A török röhög, mint a fakutya, én úgyszintén. Apa feje piros mint a paprika, de hamar veszi a lapot. Ujjával megfenyegeti a pincért, a pincér pedig csak egyre a szakácsra mutogat. A szakács pedig nem ért az egészből semmit! Marcsi és Tibi nagy rutinnal pitát cserélnek, eztán már mindenki azt eszi, amit kért. Mi pedig a pincérrel még percekig elszórakozunk a tréfán. Az időnk is egyre fogy, lassan ideje visszaindulni a hajóhoz. A kikötőben még egy pillantást vetünk a várra, a három szoborra, majd átlépünk a vámmentes területre. Marcsi gyorsan beszerzi a Gabinak ígért rakit, aztán a hajóra szállva árnyékos fedezéket keresünk magunknak. A hazafelé út unalmasan telik. Kos városba visszaérve még csavargunk egy kicsit. Vasárnap lévén elég üres minden, a boltok és tavernák nagy része zárva. Jól elidőzünk. Mire megtaláljuk a buszállomást, már jócskán elmúlik fél hét. A menetrendet tanulmányozva megdöbbenve vesszük észre, hogy vasárnap lévén az utolsó buszjárat Marmariba délután hatkor elment. Ismét nyakunkba vesszük a várost, hosszas keresgélés után bukkanunk csak egy taxira. Kis alkudozás, aztán cirka 20 perc alatt már otthon is vagyunk. A taxis nem is kér sokat, az esti kirándulást 17 euróból megússzuk. Gyors fürdés, aztán egy kiadós vacsora következik együtt. Marcsinak ez az utolsó estéje, holnap reggel utazik vissza Budapestre. Nagyon sajnáljuk, hogy nem maradhat, igen szép, vidám és tartalmas napokat töltöttünk együtt. Az estet Sandy Beach koktéllal zárjuk.

 

8. nap:

Ráérnénk későn kelni, mára semmi programunk nincsen. Én azonban nem bírnám ki, ha hajnalban nem tudnék elbúcsúzni Marcsitól. Tehát ismét korán kelek, bekopogok hozzá, segítek kicipekedni a buszhoz. Nehéz az elválás, mindkettőnk szemében könnyek csillognak. Olyan jó volt együtt, annyi gyönyörűséget láttunk, annyit nevettünk. Mennyi kalandban volt részünk! Sajnálom, hogy Marcsi a holnapi három sziget túráról, a csütörtöki patmoszi kirándulásról és a szombati Paradishe Beach-i fürdőzésről lemarad.

Apa a délelőttöt majdnem átalussza, én pedig a környéken a homokdünéket járom végig. Sikerül a csak Kos szigetén nyíló harangvirágról több fotót készítenem, aztán gondosan megörökítem a szállodánk udvarát, kertjét, a szállodához tartozó tengerpartot. A nap ugyan ragyog, az ég kékben úszik, de sajnos erős szélvihar van, a tenger fürdésre alkalmatlan, csak napozni lehet. Délután az időt a medencénél töltjük el. Olvasás, rejtvényfejtés, dögunalom. Csak tudnám, mit élveznek az ilyen típusú henyélésen azok a turisták, akik akár két hetet is képesek lehúzni anélkül, hogy a szálloda területéről kimozdulnának?

 

9. nap:

Már kora hajnalban hangosan zúg a tenger, úgy süvít a szél, mintha Szibériában lennénk. Pedig az égen egy szál felhő sincsen, a nap szikrázóan ragyog. Kicsit kétkedve nézünk egymásra, ugyan milyen lesz a mai hajókirándulás? Lehet, hogy jobb lenne itthon maradni? Aztán mégiscsak úgy döntünk, menjünk, hiszen annyi szépet és jót olvastunk Kalymnosz, Pati és Pszerimosz szigetekről. A busz vagy fél órás késéssel érkezik meg értünk, alig találunk helyet magunknak, olyan sokan vannak rajta. Negyed óra múlva Mastichari kikötőben állunk meg. Az idegenvezetőnk – Elena - mutatja, hogy a Mikrosz Kozmosz II. nevű kirándulóhajót keressük, az lesz a miénk. Hát, nagyon nem kell keresgetni, mert csak ez az egy hajó árválkodik itt, eltéveszteni sem lehet! Maga a vízi jármű nem valami bizalomgerjesztő. A napozó fedélzeten semmi kapaszkodó lehetőség, az utazó fedélzeten egy lerögzített fa asztal és körülötte néhány műanyag szék. Szerencsére nekünk sikerül a hajó korlátja mellett két fenéknyi fapados helyet kifognunk. Már a kikötőben, a szélvédett helyen is hatalmas hullámok vannak, amelyek játékszerként dobálják a hajót. Aztán negyed óra múltán úgy tűnik, csillapodik a szél ereje. Mi utasok is megnyugszunk. Többen a napozó fedélzetre merészkednek ki, mi azonban úgy döntünk, megmaradunk a biztonságosan rögzített fapadon egymás mellett. Igazából a nagy imbolygás miatt nem is tudunk figyelni a tájra. Nekem hosszú percekig tart, mire az egyensúlyozó rendszerem átáll a hintázásra. A hullámok nemcsak oldalról csapkodják a hajót, hanem előlről is, ezért járgányunk nyolcast utánozva, egészen negyvenöt fokos szögig dülöngél a vízen jobbra-balra, időnként pedig feldobódik a magasba és onnét zuhan vissza vagy 1-2 métert. A szemközti part kezdetben egészen közelinek látszott, most azonban úgy tűnik, egyáltalán nem akar közeledni. Erősen tűz a nap, iszonyúan meleg van, nagyon ver a víz. Felállok, megkapaszkodom egy vastag fémrúdban, arcomat a szél felé fordítom. Mindjárt kicsit jobban érzem magam, kezd a mellemen és a hátamon is felszáradni a verejték. Hirtelen vizelési inger fog el. Mint aki részeg, széles alapon lépkedve a kajüt belseje felé tartok. Hosszú percek telnek el, mire a toalett ajtaját sikerül magamra zárom. A félig letolt nadrágban az ajtókilincsbe sikerül kapaszkodnom, mikor egy újabb hatalmas hullám löki fel majdnem a hajót, közben a nyitott kajütablakon keresztül arcomba csap a gázolajszag. Ez kellőképpen felkavarja az amúgy is méltatlankodó gyomromat, így aztán csak pillanatok állnak rendelkezésemre hogy eldöntsem, melyik végemmel fordulok a WC kagyló felé. Győz a gyomrom! A nagyfokú izzadás miatt már csak szárazanyagot tudok hányni, vizeletem is alig van pár csöpp. Hosszú ideig kínlódom, mire úgy ahogy rendbe szedem magam. Közben kopogtatnak egyre sűrűbben az ajtón, igyekeznem kell, jön a váltás! Szó szerint kitántorgok a WC-ből, fogalmam sincsen, miként kerülök fel a fedélzetre. Fohászkodom, csak egyszer érjünk partot, az biztos, mostanában hajóra nem ülök! Szememet lehunyom, és csak akkor nyitom ki, mikor Tibi jelzi, a hajónk most fordul Kalymnosz fővárosának, Pothiának a kikötőjébe. Talán a rendkívüli út teszi, de valahogy nem találok semmi szépet és érdekeset a városkában. Pedig nagyon vágytam ide, a látott képeken a helyet mindig Szimi szigetéhez hasonlítgattam. Nálam kétségtelenül eztán is Szimi marad az első helyen. Igaz, itt is fürtszerűen lógnak a házak a sziklafalakon, itt is meredeken emelkednek az utcák, de a nagy forgalom, a benzingőz, az óriási tömeg teljesen elveszi a város hangulatát. A csoportnak Elena rövid időre szabad programot engedélyez, majd egy szivacsgyárat és múzeumot látogatunk meg. Elena a csapatot három részre osztja. Németül beszélőkre, olaszul beszélőkre és angolul beszélőkre. Mi az utóbbi csoporthoz csatlakozunk, mert ott vannak a legkevesebben, de jó lett volna nyelvtudás szempontjából az olasz csoport is. Kezdetben sokszor csodálkoztunk, hogy itt a környékbeli szigeteken és Koson is mennyi az olasz, de aztán a kölcsönzős papa elmesélte, hogy az első világháborút követően a szigetek olasz gyarmatok voltak, csak 1948 óta tartoznak Görögországhoz a területek. A sok olasz sok leszármazottat hagyott itt, és most nyaranta a rokonok mind visszajárnak. A szivacsgyár fiatal alkalmazottja, aki szintén olasz származású, rövid ismertetőt tart a szivacs halászatról, majd bemutatja a szivacs feldolgozásának és kiszőkítésének menetét, végül igyekszik mindegyikünkre valami nagyobb darabot rásózni, de velünk nem jár sikerrel. A szivacs múzeum után egy hegyoldalban rejtőzködő, lugassal befuttatott teraszos vendéglőhöz sétálunk. Itt költjük el elég gyenge minőségű ebédünket. Én tulajdonképpen nem is nagyon vágyom rá, félek, a gyomrom még nincsen rendben. Ebéd után megint egy kis csatangolás következik, de az idő meglehetősen rövid ahhoz, hogy megfelelően bejárjuk a várost, esetleg a környéket. Fél kettő körül a hajónk továbbindul, szerencsére a tenger most már sokkal nyugodtabb képét mutatja. A sziget szélárnyékában vagyunk, ennek védelmében érünk el a lakatlan Pati szigetecske egyik öbléig. A víz itt kristálytiszta, a tengerfenéken az utolsó kavics is élesen kivehető. Aki akar, itt vízbe ugorhat, búvárkodhat. Az én gyomrom viszont még mindig émelyeg, Tibi pedig frissen törött karjával nem kockáztat, mi tehát csak nézzük a többieket. Hamarosan másik hajó horgonyoz le mellettünk, ezért kapitányunk úgy dönt, ideje odébb állni. A hajónk sajnos hamar kikerül Pati sziget jótékony takarásából és megint a nyílt tengeren vagyunk. Poszeidon nem szeret bennünket, a tenger úgy dobálja a hajónkat, mint valami könnyű játékszert. Jobbra 45 fokos szögben, balra 45 fokos szögben, mi pedig győzünk kapaszkodni! Az egyik fiatal pár a műanyag székkel együtt borul ki a hajóról, a lányt az egyik matróz, a fiút pedig a korlát felett kifeszített acélsodrony fogja meg. A fiún a drót maradandó nyomokat okoz. Már minden utas kikészült, a napozó fedélzeten nincsen senki, az emberek igyekeznek a kajütben helyet keresni maguknak. A napozó fedélzetről egy-egy hullámlökés után egyesével potyognak alá a hátizsákok, táskák, mi pedig a nyitott fedélzeten ügyesen kapkodjuk a fejünket, nehogy bennünket érjen a bombatámadás! Kész kínlódás az a fél óra, amíg elérjük Pszerimosz kikötőjét. A kapitány délután öt óráig engedélyez pihenést. Valamennyien pánikszerűen rohanunk le a hajó fedélzetéről a biztonságot adó partra. De jó, hogy végre szilárd talaj van a lábunk alatt! Kezdetben ugyan a szárazföldön is szétterpesztett lábakkal járunk, de pár perc után sikerül a stabilizálni járásunkat. A valaha szebb napokat látott kis kikötő számunka most csodásnak tűnik a hajón élmények után Pedig több félig romba dőlt vendéglő áll a parton, a sok szemetet kupacba hordja a szél. A sziget belső része valószínűleg turisták által érintetlen, sőt más partjai sokkal szebbek lehetnek ennél. Nekünk azonban ez a partszakasz most a megtestesült nyugalmat jelenti. Kicsit süttetjük magunkat a napon, aztán belegázolunk a vízbe. A tenger kellemesen langyos, a hullámok nem túl nagyok, a föveny homokos. Hosszasan úszkálunk, ringatózunk, élvezzük, hogy végre valami jó is történik ma velünk. Fürdés után leülünk egy kisebb taverna sátorponyvája alá, jégkrémet nyalogatunk. Ennénk is valamit, de eléggé kétes a tisztaság, inkább nem kockáztatunk. Jól is tesszük, mert lódarazsak ijesztő rajokban támadnak ránk, illetve a jégkrémre. Ott hagyunk csapot papot, visszaloholunk a kicsi kikötőbe. Egészen addig nézelődünk, bámészkodunk, amíg el nem indul a Mikrosz Kozmosz II. A visszaút hasonlóan zajlik, mint az idefelé vezető, a hullámok széles alapúak, magasak, tarajosak, jó erővel bírnak. Szerencsénk van, ismét sikerült elfoglalni a két fenéknyi fapadot a biztonságos korlát mellett. Jó egy órás himbálódzás után Mastichari kikötőjébe dobjuk le a horgonyt. A szállodába visszaérve már semmihez sincsen kedvünk. A kimerítő nap után hamar átadjuk magunkat az alvásnak, hiába szól a medencebárban hangosan a dzsessz zene.

 

10. nap:

Amennyire korán feküdtünk le tegnap este, ma olyan későn kelünk fel. A szél ereje továbbra sem csitul, a tenger zavaros, koszos és a kisodrott fű miatt fürdeni nem lehet. A nagy hullámok különben is fellöknének bennünket, így az egész napot a medence mellett töltjük el. Mindkettőnk számára szokatlan a semmittevés, szó szerint szenvedünk tőle. Felvetem, bebuszozhatnánk a fővárosba, de Tibi szerint nagyon meleg van, semmi kedve hozzá, tehát maradunk. Estefelé elül a szél, fotóállvánnyal együtt kitelepszünk a tengerpartra. Káprázatos szín kavalkád tükröződik a tengerben, keveredik a vörös, a rozsda, az arany és a narancs minden árnyalata a kék vízfelületen és az ég alján. A nap háromnegyed nyolc körül bukik bele a vízbe, közben bearanyozza a szemközti Kalymnosz és Pati szigetét. Csodálatos látványban van részünk, Apa videón én pedig sorozatfelvételen örökítem meg. Olyan szép nyugodt minden, a szél elült, a víz is kisimult. Bízunk benne, a hátralevő napokban talán megszelídül a tenger!

 

11. nap:

Milyen jó, hogy tegnap korán lefeküdtünk! Ma olyan korán kell kellett felkelnünk, hogy reggelizni sem volt időnk. A busz pontosan érkezik értünk, mi vagyunk az első felszállók. Kos városig aztán szépen megtelik a busz, de magyarokkal nem találkozunk. Pedig Patmosz gyönyörű sziget, érdemes felkeresni! A Laumzis társaság ősrégi szárnyashajójával megyünk. Kívülről is elég kopottasnak tűnik, hát még belülről! Csak éppen szét nem esik, valószínűleg a festék tartja az egészet egyben. Szerencsére mi kényelmes székeken ülünk, több utastársunk azonban szitkozódik, mert az ülések nagy része állíthatatlan, félig előre, vagy jobb esetben félig hátradőlnek, mozognak. Természetesen légkondicionáló nincsen benne, vagy ha van, akkor az nem működik, a levegő fülledt, erősen párás, úszunk saját levünkben. Kint hatalmas hullámok csapkodják az ablakokat, azonban még sincsenek olyan rossz élményeink, mint a Mikrosz Kozmosz II. fedélzetén. Álmosak is vagyunk, az 1 óra 50 perces út nagyobb részét átalusszuk. Mielőtt Patmosz fővárosában, Szkálában kikötnénk, a szárnyashajónk lelassít, kinyitják a köztes fedélzetet. Tibivel kisurranunk, innét nézzük, ahogy megközelítjük a partot. Meseszép látvány tárul a szemünk elé. Kisebb-nagyobb sziklás hegyek tornyosulnak a part mentén, oldalában szőlőfürtszerűen lógnak az apró fehér házacskák. A kikötő parti sétánya széles, telis-teli apró tavernákkal és pici boltokkal. A legmagasabb hegy tetején erődszerű kolostor áll. A helyi hagyomány szerint János evangelista is itt térített, a kikötőben kis templom jelzi azt a helyet, ahol keresztelt. A legenda szerint egy alattomos sziklazátony a kikötőben valójában a pogány varázsló, Cynops földi maradványa, aki belefulladt a vízbe, és kővé vált, mert varázslásával gátolni igyekezett az evangélium terjedését. A kikötőben nincsen tömeg, nincsen nyüzsgés. Partraszállás után nyelvtudás szerint különböző buszokba terelnek bennünket, mi ismét az angol nyelvű csoportot választjuk, de szép számmal keverednek hozzánk orosz ajkúak is. Nem is bánjuk, gondoljuk mindkét nyelvet tudjuk gyakorolni egy kicsit. Aztán kiderül, erre nincsen szükség, mert tulajdonképpen idegenvezető nélkül megy a busz, csak a sofőr gagyog egy keveset angolul (elég rosszul), ráadásul furcsa a kiejtése is, meglehetősen pösze, ezért a szavaknak sokszor már értelme van. Még jó, hogy tudjuk, mit kell látni, mihez milyen történetek fűződnek! Éles fordulókkal tűzdelt szerpentinen haladunk a régi főváros, Hora felé. Fél úton egy hajtűkanyarban állunk meg elsőként. Alattunk megannyi gyöngyszemként virítanak Szkála hófehér házai, a kikötőt nyolcas alakban veszi körül a mélykék tenger, a hegyoldalt száraz, sárgás növényzet fedi, helyenként pedig csupasz, vörös-fekete vulkanikus eredetű sziklaormok világítanak. Köves úton, szűk, meredek lépcsősoron indulunk el gyalog az Apokalipszis kolostor felé. Ez alatt a kolostor alatt található az időszámítás után 95-ben, Domitianus által száműzött János evangelista barlangja, melyben a hagyomány szerint isteni voltak. Ezen látomásokat mint a Jelenések Könyvét ismerjük. A kolostor csöpp udvarán egyre nagyobb a tömeg, mindenféle náció tagjai gyűlnek itt szép számmal össze, nemcsak ortodoxok, hanem számos egyéb vallás hívei is. Egészségesek, betegek, bénák, nők, férfiak, gyerekek, apácák és pópák, vallásosos gyülekezetek tagjai, nagy családok, sokszor egész falvak lakossága. És persze mi vagyunk többségben, a turisták. A lefelé vezető lépcsők mélyek, a talp számára szűkek, a megszorult levegő az épület falai között izzik, mintha legalább ezer fok lenne. A tömeg lassan halad, egyik sorban lefelé, a másik sorban felfelé. Senki nem tülekszik, mindenki tudja, sorra kerül, láthatja a barlangot, a jelenések helyét. Ahol János álomra hajtotta fejét, ott a sziklabarlang falán vékony ezüst csík szalad. Felette szüremlik be egy szűk hasadékon a napfény, állítólag ezen keresztül szólt Jánoshoz az égi hang. A falakon ikonok sokasága, az ortodox hívők mindegyik előtt letérdelnek, imádkoznak és az ikont megcsókolják. Sokan zarándokként érkeznek ide, könyörögni gyógyulásért, segítségért, vagy éppen hálából, adományokat hozva. A sziklabarlangban áll a levegő, fülledt, párás meleg van, erős emberszaggal. János korábban - Patmoszba való száműzetése előtt - Efezusban szolgált évtizedekig, barlangjának nyílása pontosan Efezus irányába nyílik, igaz attól kb. 100 km távolságban van. Magát a Jelenések könyvét a korábban hozzá tartozó hét kisázsiai gyülekezet tagjainak szánta (Efezus, Szmirna, Pergamon, Thiatira, Szárdisz, Filadelfia, Laodicea), ebben minden gyülekezetnek tanácsokat ad, illetve részben meg is rója őket magatartásuk és viselkedésük miatt. Egy V. századi apokrif irat szerint a Jelenések könyvét nem János írta, hanem diktálta egy Prokhorosz nevű tanítványának diktálta. János a Jelenések Könyvében nagyon bonyolult jelképrendszert használ, egyes teológiai magyarázatok szerint az ókori római birodalom történelméről szól, más értelmezések szerint a próféciák még nem teljesedtek be, a jövőt írja le, megint mások szerint a Jelenések Könyve az emberiség egész történelmének fő irányvonalát fogja át János napjaitól Krisztustól visszajöveteléig. Tehát a Jelenések Könyvét sokféleképpen lehet értelmezni, kinek-kinek szája íze szerint. Az álmok szürrealisztikusak, mintha Salvador Dali 1-1 festménye elevenedne meg előttünk. Pontosan miről is szól a Jelenések Könyve? A látomás során János megjárta a Mennyet, ott látta Istent királyi széken ülni, illetve az őt körülvevő 24 vént, akik dicsérték a menny urát. Látott négy furcsa állatot is, mindegyiknek elől-hátul sok-sok szeme volt és ők is folyton Istent magasztalták. Az első oroszlánhoz, a második bikához volt hasonló, a harmadik embert formázott, a negyedik pedig sasnak tűnt. A négy élőlénynek egyenként 6-6 szárnya volt. János Isten jobb kezében könyvet látott, mely kívül-belül tele volt írva, és hét pecséttel volt lezárva. A pecsétet csak a Dávid családjából származó Bárány nyithatta fel. Az első négy pecsét megnyitásakor megjelent az Apokalipszis négy lovasa: az első fehér, a második tűzvörös, a harmadik fekete, a negyedik pedig hullaszínű lovon ült. Az ötödik pecsét feltörésekor láthatóvá vált azoknak a lelke, akiket Isten igéjéért öltek meg. A hatodik pecsét feltörésekor rettenetes természeti katasztrófákra került sor. Majd ezt követően Izrael minden törzséből (összesen 12 törzs volt) a homlokán megpecsételtek 12.000 – 12.000 embert, az isten szolgáit, hogy e jel révén megmeneküljenek a pusztulástól. A hetedik pecsét megnyitáskor hét angyal jelent meg, kezükben harsonával. Amidőn azok megfújták a harsonát, szörnyű pusztítás vette kezdetét. Tűz és jégeső pusztított, a tengerekben sok élőlény odaveszett, az égből lehullt csillag tönkretette a folyóvizeket és a forrásokat, nagy csapás érte a Nap, a Hold és csillagok harmadát, szörnyű lények jöttek fel az alvilágból és iszonyatos pusztítást, öldöklést végeztek a földön, négy angyal megölte az emberek egyharmadát. A hetedik harsonaszó után következtek a legrosszabb dolgok: az égből sárkány merült alá szörnyű pusztítást végezve, az ördög harcot vívott különféle angyalokkal, egy tízszarvú, hétfejű tengeri fenevad hatalmába kerítette a Földet, később pedig kétszarvú fenevad jött elő a mélyből és hajtotta uralma alá a bolygót. Ezek után a Bárány ítéletet tartott, mögötte felsorakoztak azok az emberek, akik a homlokukon pecsétet viselnek, ők az érintetlenek, a szüzek, mert asszonyhoz még nem ért a kezük. Végül arról beszél a Jelenések szerzője, hogy a régi ég, a régi föld elmúlása után új ég, új föld keletkezik, és a mennyből a földre leereszkedett Jeruzsálemben megvalósul a Krisztus-alak ezeréves országlása.

A barlangbeli látogatás után jól esik a szabadba jutni, friss levegőt szívni. Újra és újra gyönyörködünk a pazar kilátásban, a természet eme csodás alkotásában. Aztán ismét buszra szállunk, majd pár perces kanyargós utat követően a régi főváros, Hora szélén parkolunk le. Alattunk több száz méteres meredek sziklafalak, felettünk pedig a robosztus Szent János kolostor magasodik, tőle balra a hegygerincen három darab, vitorla nélküli szélmalom áll. Hóra kicsi, csendes, hangulatos városka. A szűk, kanyargós utcácskáiban álló fehér házak udvarai kavicsosak, kövesek, árkádosak. Az egész települést pár perc alatt be lehet járni, de órákat lehet itt gyönyörködni. A kolostorépület helyén az ókorban Artemisz istennő tiszteletére emelt, hófehér márványból készült templom állt. A jelenlegi erődöt 1088-ban alapította Hrisztodulosz Latrenosz nevű szerzetes, ez jelenleg az ortodox világ egyik fő zarándokhelye. Itt talán még több látogató van, mint János barlangjában. A kolostor ikonjai, ősi kéziratai, műkincsei felbecsülhetetlen értékűek. Az itteni kincstár őrzi az Athosz-hegyi kolostor mellett Görögország legértékesebb és leglátványosabb egyházművészeti gyűjteményét. Itt található egy VI. századból származó Márk-kézirat is. Ezen kívül a múzeum másik büszkesége Alexisz Komnénosz császár adománylevele, melyben Hrisztoduloszra ruházza át a sziget tulajdonjogát. A könyvtárba csak teológusok léphetnek be, itt több mint 4.000 kéziratot és könyvet őriznek. Maga a kolostor nem túlságosan nagy, belső udvara mégis tágasnak hat az íves árkádok és boltívek sokasága miatt. Nagyon sokan gyűltünk össze a világ minden szegletéből, még sincs zsivaj. Mindegyikünk suttogva beszél, vagy némán csodálja az építőművészet e remekét. Nagyon sok a zarándok pópa, ők szeretettel, és örömmel elegyednek szóba az egyszerű turistákkal, kis szenteket ábrázoló képeket és áldásokat osztogatnak az emberek között. Tibivel lassan, komótosan igyekszünk a kolostor minden szegletét bejárni. A belső hófehér falak, a rajtuk felszaladó növényzet és az égbe törő csúcsíves árkádok még magasabbnak láttatják a kolostort. A napfény szikrázóan verődik vissza a falakról, elmélyítve ezzel az ég kékjét. Érdekes módon a levegő a kis átriumban mégsem szorul meg, idebenn jóval hűsösebb van, mint a várfalakon kívül. A kápolnában gyönyörű, több száz éves, fából faragott oltár áll, míves munka, gazdag aranyozással. A mellék kápolna is hasonlóan szép, de az oltár itt kevésbé díszes. Lépcsősorokon lehet a belső udvarból feljutni az árkádos teraszra, illetve a kolostor tetejére a haranglábakhoz. Innét a tenger felé nézve fantasztikus panorámában van részünk. Kristálytiszta a levegő, akár 50 kilométerre is ellátni. Tekintetünkkel végigpásztázzuk Szkálát, a főváros kis öbleit, valamint a környező szigeteket. Újból és újból bejárunk az erődszerű építményt, igyekszünk magunkba vésni minden követ, minden falat, minden pillanatot, minden virágillatot. Rengeteg fotót készítünk, Apa is folyamatosan videóz. Sajnos pillanatok alatt elrepül a kolostor látogatásra szabott idő, vissza kell térnünk a buszhoz. Most másik irányban hagyjuk el Horát, közel egy órás buszozás után érünk le a kikötőbe. A szárnyashajó indulásáig azonban még bőven van időnk. Jó lenne egyet a helyi strandon megfürdeni, de nem hoztam fürdőruhákat. Nem is tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen tegnap este a csomagolásnál! A rekkenő hőségben bizony jól esett volna megcsobbanni a habokban. Fürdés helyett sétára indulunk. Bejárjuk Szkála tengerparti részét, aztán felkaptatunk a szűk lépcsősorokon a házak közé. A forróságban nem sokáig bírjuk a jövés-menést. A tengerparti sétánnyal párhuzamos, belső árnyákos utcácskában, egy csendesnek tűnő taverna előtt állunk meg. Úgy tűnik, itt alig lézeng pár ember, a szellő is jár, meg aztán nagyon hangulatosnak néz ki a hely. Apró asztalkák, rajtuk kék kockás abrosz, egy kis sikátoron keresztül éppen kilátni a kikötőre. Mi csendes helyen vagyunk, mégis élvezhetjük a tengerparti nyüzsgést. Giroszt, sört és limonádét rendelünk. Nem sokáig váratnak bennünket a kiszolgálással, nem telik bele negyed óra és már hozzák is az ételt! De micsoda találás, és milyen adagok! Egy-egy jókora pecsenyéstálon hatalmas adag girosz, sült krumpli, frissen sütött pita, tzatziki. Úristen! Mire ezt megesszük, még a nap is lemegy! Elég éhesek vagyunk, ezért az adag fele viszonylag gyorsan elfogy. Hanem a másik felével bizony hosszú ideig birkózunk! A dolgunk szerencsére nem sietős, időnk annyi, mint a tenger. Nagy nehezen legyürkőzzük az utolsó falatokat is. Az egész ebéd alig került 17 euróba. Miután degeszre tömtük magunkat, ismét nyakunkba vesszük a sikátorokat. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le. Már nincs is olyan utcácska, ahol ne jártunk volna! Visszaindulás előtt még elnyalunk egy-egy jégkrémet is. Hazafelé a szárnyashajón sikerül újra jó helyet kifognunk. A szállodába érve a fáradtságtól alig látunk, álmosak is vagyunk. Aludni viszont nem sikerül, mert a szobánkba megszámlálhatatlan mennyiségű szúnyog költözött a csuda tudja honnét. Eddig egy darabot sem láttunk, fogalmunk sincs, mi történhetett addig, míg nem voltunk itthon. A konnektorba bedugjuk a szúnyogriasztót, aztán kezdetét veszi az ugrálás és a csapkodás. Több mint egy óra kell ahhoz, hogy a hívatlan vendégeket elűzzük, vagy megsemmisítsük és végre Tibivel kettesben maradjunk. Szó szerint hullafáradtan rogyunk bele az ágyba!

12. nap:

Ahogy tegnap az ágyba belefeküdtünk, azonmód ébredünk fel. Mára semmi programunk nincsen, egész nap henyélünk a parton. Nagyon nagy a forróság, de kellemesen lengedezik a szél, ezért a melegből nem sokat érzünk. A tenger azonban továbbra is gusztustalan, lucskos, szemetes, ezért inkább csak nézzük a vizet, nem fürdünk. Szinte belefáradunk a semmittevésbe. Este nagyon finom vacsorát tálalnak fel az étteremben. A tenger gyümölcseiből óriási a választék, degeszre eszem magam paradicsomszósszal leöntött óriás garnélarákkal és töltött kagylóval. Apa marad a rántott hal mellett. Egész nap meg sem mozdultunk, most meg puffadásig ettük magunkat, jól esik egy kiadós séta. A kellemesen lehűlt levegőben végigjárjuk Marmari legkisebb utcácskáit, az eldugott zugokat, aztán kiülünk a tengerpartra. Bámuljuk a partra kicsapódó víz fodrokat, és gyönyörködünk az égbolt milliárdnyi csillagában.

 

13. nap:

Hajnalban hirtelen elül a szél, kissé le is hűl a levegő. Még csak pirkad, mikor kiülök a teraszra, onnét figyelem a tengert. A hullámok tegnap óta megszelídültek, a víz csak éppen fodrozódik. Ahogy egyre magasabbra hág a nap, úgy melegszik át a levegő. A tenger még mindig nyugodt, a szél sem kap erőre, remélem ez így is marad, mert ma megyünk a híres Paradise Beach-re. Nagyjából tudjuk, mire számíthatunk, hiszen a szomszédos öbölbe jártunk át előző héten fürdeni. Ez a strand azonban sokkal kényelmesebb, szebb, a homokja aranyló, finom lisztszerű, a part csak lassan mélyül. Ugyan sokan vannak, a tömeg mégis jól eloszlik, sem a parton, sem a vízben nem zavarjuk egymást. Kényelemesen több száz métert lehet besétálni a kristálytiszta vízben. A lábunk körül 15-20 centis halacskák villódznak, időnként meg is kóstolnak bennünket, de nem szemtelenek. Végül is egy szavunk sem lehet, hiszen mi vagyunk a betolakodók. Hosszasan lubickolunk a langyos vízben, élvezünk minden percet, amit itt tölthetünk. Aztán beúszunk a mély vízbe, itt csak magunkban vagyunk. A víz továbbra is tükör tiszta, jól látni a tenger fenekét és az alattunk rajban úszkáló halakat. Az idő gyorsan röpül, szinte észre sem vesszük és már négy óra van, indulnunk kell haza. A strandtól fájó szívvel búcsúzunk. Ez a nap a Neckermann Iroda ajándéka volt. Köszönjük szépen!

14. nap:

Olyan gyorsan elrepült ez a két hét, el sem hisszük, hogy holnap haza kell menni. Istenien éreztük magunkat, sokat láttunk, rengeteget jöttünk-mentünk, mégis úgy érezzük, ebből nem volt elég. Máskor a nyaralás vége felé alig vártuk, hogy hazamehessünk, most először fogalmazzuk meg mindketten, hogy itt bizony maradnánk még! Ezen a napon az ég is kegyes hozzánk. Hogy még jobban fájjon holnaptól a szívünk, a tenger hullámai kisimulnak, a partról eltűnik a hínárfű, a víz kristály tisztává válik. Egész nap a vízben úszunk, ugrálunk, lubickolunk, akár a gyerekek. A víz bársonyosan ölel körül bennünket, lágyan ringat, visszahúz: maradj még, maradj még…! És nekünk holnap haza kell mennünk! Vacsora után ismét nagyot sétálunk a faluban, elbúcsúzunk az utcácskáktól, a kis Matiztól, a kölcsönzős Papától. Végül beülünk egy koktélbárba, két pohár Sex on the Beach koktél és egy nagy tál pattogatott kukorica mellett szemléljük az éjszakai forgatagot. Isten veled Kos szigete, nem tudom, visszatérünk-e még újra! Vágyunk ide, de annyi szép hely van még a világban, ahol még nem voltunk!

15. nap:

Nincs idő a búcsúzásra, korán kell kelni, a transzfer busz pontos, fél óra alatt a reptéren vagyunk. Gyorsan átesünk a csomagleadáson és a csekkoláson, mire a váróba érünk, éppen leszáll a Travel Service járata. Irigykedve nézzük a most érkezett nyaralókat, szívesen cserélnénk velük. A gépet gyorsan rendbe szedik, a tervezett időnél korábban szállunk fel és érünk haza. Mikor a gép ajtaja kinyílik, a lábunk az esős hidegben földbe gyökerezik. Itt csak 16 fok van! Vissza akarok menni!