6.-8. nap

Hatodik nap.  A Meltemi


Eljött a pillanat, és a szél úgy döntött, hogy ezen az éjszakán nem hagy minket túl sokat aludni. Szakadatlan fújt, megállás, és szünetek nélkül. Villámlás, dörgés, eső, jégeső ilyenkor nincs, csak a monoton, erős szélvihar, ami mindig ugyan arról fúj, és a fákat egységesen 20-25 fokos szöggel megdönti, és ott is tartja napokig. A változatosságot ebben a szokatlan helyzetben éjjel csak az jelentette, hogy a fürdőszoba álmennyezetét nem egyforma erővel emelte meg, és ejtette le. Hogy ehhez hol tört utat magának nem tudom, mert az erkélyt este óta masszívan zárva tartottuk, tehát huzat nem volt. Mégis rést talált, és azzal játszott, hogy zörgette a mennyezeti lapokat hol csak kicsit, hol meg nagyon. Mikor nagy nyomozást követően megtaláltuk a zaj forrását, percekig azt néztük, vajon kiemel-e egy darabot, vagy inkább a helyén hagyja. Sokáig bámultuk feszülten, mire rájöttünk, nincsenek vele komoly tervei. Ettől a „szeleléstől” az egész éjszaka olyan volt, mintha kopogó szellem táborozott volna le hosszabb időre épp a mi fürdőnkben.
Reggelre néhány dolog vándorútra kelt. Fürdőruhák, és több száradó törölköző az erkélyekről az udvar legkülönbözőbb pontjaira repült.  Reggelinél aggódó tekintettel néztük, mikor mit dolgoz meg éppen a szél. Úgy tűnt, a matracok örökké tartó elfoglaltságot jelentenek Jannisznak, ezekben a komisz napokban. A hullámok hatalmasak lettek. Ülve is láttuk amint a parti kis fás-árnyékos dombocska fölé magasodva hanyatlanak alá a parti homokon, pedig egyébként közvetlen a partot pont a domb miatt nem nagyon lehet látni, csak egy nagyon keskeny sávban. Reggeli után, már nem bírtam tovább, megkérdeztem Ninát és Savvast, mit gondolnak ők erről a fura jelenségről. Mondták, hogy nekik ez nem meglepő, ez a Meltemi. Az viszont igen, hogy miért most van, és miért ilyen erős. Szerintük a július és az augusztus a görögszél hónapja. Az meg, hogy ekkora, különösen furcsa számukra.
-    Miért? Ez már erősnek számít?- kérdeztem.
-„Bizony, és most három napig egyfolytában fújni fog,” - válaszolta Nina-, „aztán ahogy jött, úgy múlik el, szinte egyik percről a másikra. A szél eláll, és a tenger újra kisimul.”
Már az ókorban, Odüsszeusznak is folyton csak meggyűlt vele a baja. Egyik alkalommal mikor éppen Aiolosznak, a szelek királyának úszó szigetére hajóztak, Aiolosz bőrtömlőbe zárva ugyan odaadja Odüsszeusznak a tengerek szelét, hogy útjuk zavartalan lehessen egészen hazáig, de a kapzsi társak kinyitják a tömlőt, mert azt hiszik, Odüsszeusz kincseket rejteget előlük. A Meltemi kiszabadul, s így újra messze sodródnak Ithaka partjaitól.
A görögök egyébként ezt a szelet három csoportba sorolják, erősségük szerint. A leggyengébb a Kareklados, ami csak a székeket dönti fel. Egy fokozattal erősebb a Trapezados, ez már az asztalokat is felborítja, a Kabandos a legerősebb, ettől megkondulnak a harangok is. Templom nem volt a közelben, de a napágy, előző nap furán inogott alattam. Szóval ez az! Ilyen az a bizonyos Meltemi! Valószínű, hogy tegnap óta hajó sem nagyon futhatott ki a kikötőből, bár épp erre nem figyeltünk Kos városban. Viszont az is igaz, hogy a maihoz képest a tegnapi csak kis szellőcske volt. Visszamentünk a szobába. Szerencsére idejében eszembe jutott, hogy már annyi mindent felvettem videóra, nem kellene épp ezt kihagynom emlékeink tárházából. Kimentem az erkélyre, hogy a látvány mellé meg legyenek a megfelelő, félelmet keltő hangeffektusok is. Szépen körbe pásztáztam az udvart, a fákat, közben vadul süvített a szél. Rázoomoltam a tengerpartra, és megláttam, hogy valami féleszűnek pont ebben az ítéletidőben jött meg a kedve a fürdéshez. Mintha távcsövön keresztül láttam volna az eseményeket. Abszolút jól kivehető, és bevallom kissé vicces is volt, ahogy küzdött az életben maradásért, csak az volt a baj, hogy egy idő után fáradt a kezem, és úgy beremegett, hogy egy-egy pillanatra szem elől tévesztettem emberemet. Szerintem bármikor kijöhetett volna a partra, nem értettem, hogy miért marad mégis bent? A feje alig látszott ki a habokból, az is csak néha, mögötte hatalmas víztömeg emelkedett, és amit előadott, inkább tűnt a természet erőivel vívott heves harcnak, mint élvezetes fürdőzésnek a nagy hullámokban. Amikor épp nem abban a stádiumban vergődött, hogy bármit tesz, a feje fölé magasodó hullámokból alig bír kikecmeregni, akkor a visszahúzódó hatalmas víztömeg,- ami egyszerre csak térdig érő lett-, a másodperc töredéke alatt jókora hullámmá duzzadt, és úgy hátba verte mihelyst felállt, hogy attól rögvest újra térdre zuhant. Persze közben élő egyenes közvetítést tartottam Péternek, aki nem sokáig bírta, hamar odajött, hogy a saját szemével is lássa az eseményeket.  Percek óta tartott már ez a kínlódás, míg végül már akkora amplitúdóval rezgett a karom, hogy jobbnak láttam befejezni a filmezést. Remélem nem egy ritka felvétel büszke tulajdonosa lettem, mikor rögzítettem egy szerencsétlen turista végső haláltusájának utolsó perceit, majd végleg nyoma veszett, elnyelték a habok, és azóta is keresik.
Hamar eldőlt, hogy ez a nap, megint inkább csak egy pihenős nap lesz. Tettünk-vettünk, olvastunk, rendezgettem a képeket a laptopon, így újra megszemlélhettem mindegyiket. Képnézegetés közben arra lettem figyelmes, hogy Péter egy ideje ott áll az erkélyajtónál, és mereven, somolyogva figyel valamit. Mit látsz? Kérdeztem érdeklődve. Erre meséli, hogy az egyik magyar lány, minden reggel jógázik a tengerparton, mindig elég korán, és nem tudja, hogy ma miért fogott bele ilyen késő délután, de ott áll megint fél lábon a tengerparton, daru ászánázik, és szerinte, ha még egy fél percig folytatja, ebben a nagy szélben el is repül! Erre már én is fölkeltem az ágyról, hogy megnézzem, és tényleg ott billegett szegény, az egyensúlyt alig tudta megtartani, arcára rémült koncentráció ült ki, és időnként fél lábon ide-oda ugrálva próbált beállni stabilan függőleges helyzetbe. Én pont ugyan így teszek reggelente, amikor harisnya nadrágot veszek fel, és vagyok olyan meggondolatlan, hogy előtte nem ülök le! Csak én képes vagyok a konyhától a szobáig kissé megdőlve, egy lábon végig ugrálni a lakást, majd a másik lábammal ugyan ezt az ellenkező irányba is, a család nagy örömére.
Vacsoráig kinéztünk a társalgóba, étterembe, hátha találunk ott valakit, és kicsit dumcsizunk. Nagy megelégedésünkre Nina ült ott az egyik éttermi asztalnál, és valami növényt pucolgatott. Ez mindjárt felkeltette az érdeklődésemet. Valahogy ismerős volt az a sok, leveles, tüskés, 10 centiméternyi hosszú ágacska, de még nem tudtam honnan. Kérdeztem, mire készül éppen? Mondta, hogy Kapparit tisztít. Igen! Tudtam, hogy ilyet már láttam, és ettem is Cipruson. A Kaprinak, mediterrán országokban egyéb részeit is felhasználják étkezési célokra, mint a virágját. Ők a termést, és a leveles, zsenge szárat is elkészítik, méghozzá savanyúságnak. Nálunk a bimbója kapható sózva, kicsi üvegekben és sokan gondolják azt a termésének. A termése viszont olyan, mint egy esőcsepp alakú éretlen meggyszem. Szárral együtt savanyítva ilyet is láttam már hazánkban, egy étteremben, de rajtam kívül nem nagyon tudta senki, mi is lehet az. Viszont a hajtásait savanyítva elkészíteni, még csak görög területen láttam. Nina épp ezzel foglalatoskodott. Szépen szedegette róla egyenként a töviseket, a sérült kerekded levélkéket, és csak a szép, épen maradt leveles részt hagyta meg a roppanósan zsenge szárvégeken. Kérdeztem, honnan szerezte? Valami piacról? Nem,-mondja- itt szedte a kertben. Rögtön 120-as lett a pulzusom. Innentől vibráló érdeklődéssel arcomon hallgattam mit mond, és persze rögtön kíváncsi is lettem, hogy melyik növény az, mert tekintetemet végigfuttatva a kertben lévőkön, egy beazonosítatlan sem maradt a listámon. Megnyugtatott, hogy most nem látnám úgy sem, mert mindet letörögette, de két nap múlva megint lesznek majd ehhez hasonló tíz centis hajtások, és akkor majd együtt begyűjtjük. Nagyon büszke voltam, hogy így bevon a magánéletébe. Egyébként is úgy éreztem, hogy különleges kapcsolatba kerültünk a családdal. Köszönhető volt ez részben annak -gondolom-, hogy első nap egy üveg magyar borral ajándékoztuk meg őket, másrészt annak, hogy nagy érdeklődést mutattunk a görög konyha iránt, és hogy szívesen beszélgettünk, és érdeklődtünk egymás családja felől. Örömmel beszéltek magukról. Kiderült például, hogy két gyermekük, Angela és Costa, Görögországban tanul egyetemen, turizmus- vendéglátás szakon. Angela lassan befejezi, Costa mostanság kezdte. Valamint az is, hogy ők Rodosziak, családjaik ott élnek, és amikor nem épp Lambiban dolgoznak, oda mennek szünidőzni. Kérdésemre, hogy melyik hely tetszik nekik jobban, egyértelműen Kos sziget volt a válasz, pontosabban a Costa Angela, ahol élnek, és dolgoznak. Az elmúlt hat napban az is világossá vált számomra, hogy ők a recepció melletti néhány szobát használják, ott is laknak. Mi is elmeséltük, hogy Petra lányunk is idegenforgalmi szakon végzett egy főiskolán, ezt a helyet is ő intézte nekünk. A jó beszélgetés örömére megint megvendégelt minket egy-egy kávéval, amit nagy élvezettel fogyasztottunk el, és közben még cseverésztünk kicsit. Aztán azon kaptuk magunkat, hogy lassan itt a vacsoraidő, tulajdon képpen már éhesek is vagyunk. Elhatároztam, ma sztifádót eszek, ha törik, ha szakad! Bent a szobában magunkhoz vettük pénztárcáinkat, és újra kint voltunk, most már vacsorához kész állapotban. Costa hamarosan hozta régi formáját, és görög borjúbecsináltamat is. Azt már nem is tudom, Péter akkor mit evett, annyira lekötött az elém helyezett finomság. Három éve, mióta lassú, de kitartó fogyókúrába kezdtem, mindig meg tudtam állni, a leges legfinomabb ételeknél is, hogy degeszre egyem magam. Agyban én ezt már lerendeztem magammal, nem eszem meg bármit, és bármennyit. Ez alól úgy tűnik, a sztifádó volt az egyetlen kivétel. Eddigi életem egyik legfinomabb ételkölteménye, amit valaha is ettem. Legalább is Costa Angelásan elkészítve. Elhatároztam, hogy vacsora után gasztronómiai pár percet tartok, kifaggatom Ninát, hogyan kell elkészíteni, mert a neten bizonyára többféle receptet is találnék rá, de az igazi, mégis csak az volna, ahogy ők csinálják. Lassan, és mélyeket lélegezve falatoztam, hogy jobban érezhessem a különleges zamatokat. Reméltem, hogy sosem lesz vége, és így ülhetek egy tál sztifádóval az orrom előtt az idők végezetéig. De sajnos eljött a szörnyű vég, elfogyott, és közben Péter is végzett. Ücsörögtünk még levezetés képpen egy picit, néztük a háborgó természetet, és bár nem nagyon kívánkoztunk tenni semmi komolyat, ami a szabadban végezendő, mégis boldog voltam, hogy Kos szigetnek a Meltemis oldalát is megismerhettem. Vacsi után, még úgy tűnt, Nina elég elfoglalt a többi vendég miatt, ezért nem akartuk lerohanni a sztifádó receptjéért azonnal. Gondoltuk mégis kimerészkedtünk a partra, főleg, hogy ott volt a jógázós lány is. Hamar beszédbe elegyedtünk, és rögtön mesélni is kezdte, hogy miért van itt. Elmondta, hallotta, hogy Kos sziget egy varázslatos hely, egészen különleges kisugárzással. Ezen belül olyan szállást keresett, ahol csend van, és nyugalom, ha éppen erre vágyik, és ez a hely tökéletes volt számára. Itt át tudott szellemülni, mert semmi és senki nem zavarta, és lehet, hogy butaság amit mond, de van ezen a helyen, az egész szigeten valami, ami átformálja az embert testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt. Hogy soha nem érezte még egy nyaralás alatt sem, hogy annyira ellepik az érzelmek, hogy legszívesebben sírva fakadna. Hogy olyan dolgok is fontosak lesznek számára, amire addig nem is figyelt. Hogy képes hosszú hosszú percekig bámulni a messzeségbe, eggyé válni a természettel, a hangokkal, a fényekkel, a színekkel, az illatokkal, a lágy szellővel, a simogató tengerrel, és csak ezekre figyelni, semmi másra. Az az érzés, hogy minden földi hívság, amiért nap, mint nap harcolunk, tökéletesen lényegtelenné válik, ez valami egészen új dolog az életében. Gyakorlatilag átértékelődött az élete, az élet fogalma. Mintha kifinomodtak volna az érzékszervei, fogékonyabb, és érzékenyebb lett mindenre. Soha nem fogja ezt a nyaralást elfeledni! Akkor láttam, hogy könnyes a szeme. Szó, ami szó, tökéletesen igaza volt. Mi is így éreztünk, csak eddig még nem mondtuk ki. Azért lesz a sziget különleges és felejthetetlen, mert olyan érzéseket hoz ki az emberből, amiről nem is tudott, de ott szunnyadt az már valahol mélyen, legbelül. Kíméletlenül tör felszínre, nem lehet ellene védekezni, és egy pillanat alatt elárasztja az egész testet. Az ilyen élmények tesznek dolgokat örökéletűvé, és Kos sziget mindenkinek, aki itt járt, az marad.Ebből a szomorkás hangulatból, amihez társult az is, hogy rohamtempóban közeledtünk nyaralásunk utolsó napjához, egy lovas zökkentett ki némiképp. Egyszer csak oldalról belovagolt térlátásunkba, végig vágtázott a tengerparton, el mellettünk. A ló patái magasra csapták a vizet, s egy pillanatra úgy tűnt, ő megállna mellettünk, mert kissé lelassított, odafordult fejével, és kicsit testével is. De gazdája visszahúzta, így vágtattak tovább. Melankolikus hangulatból hirtelen döbbent ámulatba estünk. Fogalmunk sem volt, honnan kerültek elő. Viszont legalább nem hagyott bennünket túl sokat keseregni azon, hogy másfél nap, és ennyi volt. Vége a csodás napoknak. Mert, hogy jó ideig nem lesz, ami betöltse az űrt, amit a szigettől való elválásunk okoz majd szívünkben, az nem vitás!  Jó volt kicsit rájönni arra is, másnak mit jelentett ez a nyolc nap. Hogy nem vagyunk egyedül felfokozott érzelmeinkkel, a túlpörgetett rajongással, és hogy csak legekben, sok felkiáltó jellel tudtunk visszagondolni az elmúlt időszakra. Ezen filozofálgattunk jó ideig, s közben rájöttünk, jól elszaladt az idő. Ma már azt hiszem, nem főzőcskézek, elhalasztom inkább holnapra. Visszasétáltunk a hotelbe, búcsút intettünk Ninának, Costának és Savvasnak, és megpróbáltunk álmot csalni szemünkbe, annak ellenére is, hogy kopogó szellemünk hevesen munkálkodott a fürdőszobában. Nagy sokára talán, sikerült.



Hetedik nap. Egy kis gasztronómia


Reggel változatlanul a szél zúgására ébredtünk. Ez tényleg nem viccel! Olyan kitartóan fújt, amitől nehezen tudtam elhinni, hogy három nap múlva tényleg abba hagyja majd. De ez is legjobb esetben csak holnap lesz, akkor pedig már bőszen készülünk a hazaindulásra. Megpróbáltam magam felvidítani valami jó dologgal, ami a közeljövőben válik aktuálissá, s erre a legmegfelelőbbnek Kos városi kirándulásunk bizonyult. Reggeli után el is indultunk. A busz megint hamar bevitt, s a várost már kissé ismerve, próbáltunk olyan helyeket meglátogatni, ahol eddig még nem jártunk. A térkép alapján felfedeztük, hogy van strandja, így első utunk ide vezetett. A strand, éppen a Johannita várral átellenben nyúlik el, a kikötő másik végében. A víztől távolabb eső részében, hangulatos, zöld pálmalevelekkel borított napernyők, mindegyik alatt egy-egy asztal, és két szék. Közelebb a tengerhez mindenhol csíkos napágyak, sűrűn egymás mellett. Nem volt zsúfoltság, alig lézengett néhány strandoló, ők viszont kitartóan sütkéreztek a napon. A part nem volt a legjobb minőségű. Szürke homokos, süppedős, szúrós fajta kavicsokkal kevert. Több szálloda is tartozott hozzá. Innen tovább haladva már a véletlenre bíztuk, hol kötünk ki. Egyszer csak, ahogy a sok kirakott színes cucctól kábán kóvályogtunk a sétálóutcákon, szó szerint beleszédültem egy ezüstös állványba, színültig rakva türkizopál és ezüst ékszerekkel. Hűha! Pont ilyet kerestem! Fülbevalót a medálom mellé! Már nem is érdekelt annyira az ikonom. Különben is gagyi, mert maximum két éves, nem kétezer! Gyorsan letettem róla, elhatároztam, hogy itthon meghímzem a saját, külön bejáratú keresztszemes ikonomat, az sokkal értékesebb lesz. Ráírom majd a keretre, hogy Kos szigeti nyaralásunk emlékére. Most fontosabb dologról kellett döntenünk, mégpedig arról, hogy kerek, ovális, vagy négyzet alakú legyen a kiválasztott fülbevaló. Kocka alakú medálhoz, természetesen négyzet alakú passzolt. Sokáig forgattam, nézegettem a színjátszó kis köveket, és a tenger ezerféle színeit láttam bennük, pici ezüst keretbe zárva. Úgy éreztem egészen új ember lettem tőlük. Egy-egy darabka Égei tengerrel a fülcimpáimban, üdvözült mosollyal az arcomon sétálgattunk tovább. Innentől madarat lehetett volna fogatni velem. Ennél aranyosabb ajándékot nem is kaphattam volna épp ezen a helyen. Azért elsétáltunk az ikonos bolt felé is. Péter halkan elmondta, hogy ő meg egy Hippokrateszi esküre áhítozik. Néztem értetlenül, hogy miről beszél? Odavitt egy állványhoz, és tényleg Hippokrateszi eskükkel volt telerakva, legalább négy nyelven, antik görög betűkkel, mellette egy lepréselt levél arról a platánfáról, ami alatt a mester tanított. Azonnal megvettük, legyen meg neki is az, amire a legjobban vágyott. Megint tizenkettő felé járt már az idő, és kezdtünk is megéhezni, ezért hirtelen úgy döntöttünk, gyrost ebédelünk. A három delfintől pár lépésre volt egy nagyon jó gyroszos. Úgy kértük, hogy elvitelre, így tudtunk még egy kicsit sétálni, mielőtt visszaindulunk Lambiba. Ettünk, ittunk és jött is a busz. A fapadosnak és az igényesnek érdekes kombinációja volt. Klímás, és LCD monitorokkal felszerelt volt az utastér, folyamatosan ment valami reklámféle a sziget látnivalóiról, az ülések viszont valóban fából voltak, és szokatlanul kényelmetlenek. Szerencsére nem kellett órákig ülnünk rajtuk, pár kanyar után meg is érkeztünk végre. Nina épp ebéd utáni sziesztáját tartotta, kint ült az egyik asztalnál. Nézte a tengert, az időjárást, Janniszt, ahogy esetlenül próbálta megregulázni az elrepült matracokat. Már messziről mosolygott, és én tudtam, hogy itt a jó alkalom megtárgyalni a borjúbecsinált helyes elkészítési módját. Mondtam neki, hogy vettünk Kos városban sztifádóhoz fűszerkeveréket. Szeretnénk otthon elkészíteni, mert nagyon ízlik. Elmondaná-e hogy hogyan kell? Vett egy mély levegőt, és mosolyogva, megállíthatatlanul mondta, csak mondta. Közben valahonnan előkerült Savvas is. Hamar vette a lapot, és már ketten magyaráztak. Mi csak néztünk Péterrel, hol egyikre, hol a másikra. Tündériek voltak, komolyan! Aztán megjött Costa is. Majdnem komplett volt a család, és teljes a hangzavar. Egymás szavába vágva ecsetelték, hogy mit csináljunk a hagymával, meg a hússal, aztán jött a dafni is, és halványlila sejtésünk sem volt, hogy mi az, mert angolul nem tudták a nevét. Egyikük beszaladt a konyhára, és hozott egyet. Ezt a szót, míg élek nem felejtem el, az már biztos. Ez a babér. Gyorsan kértem egy tollat, meg egy papírt, csak kulcsszavakat tudtam lefirkantani, olyan gyorsan beszéltek. Időnkénti „wait a minute” felkiáltással tudtam őket lassításra kényszeríteni, ami nem volt tartós hatással rájuk, mert újból belendültek, és szép kis tempót diktálva, egymást folyton helyesbítve magyarázták, hogy készül kedvenc eledelem. Megint jött a dafni, melyet most már le is írtunk, és mivel rosszul hangsúlyoztam, Savvas nyomatékkal tett egy pöttyöt az „A” betűre. DAFNI! Ezt gyakoroltuk egy ideig, és már annyi pöttyöt nyomott az „A” betűre, hogy majdnem átlukadt a papír, és folyamatosan hajtogatta: DAFNI! DAFNI! Úgy tűnik, a görög kiejtésem sem a legtökéletesebb! De a recept végül hibátlan lett, készülhetek az elkészítésére.
__Nagyon apróra vágott hagymát olajon üvegesre párolunk. Hozzá tesszük a kockákra szeletelt húst, így forgatjuk a hagymás olajban, míg ki nem fehéredik. (ők disznóhússal készíttetik, én marhát vettem itthon) Öntünk rá fehérbort, teszünk hozzá fahéjat, borsot, sót, paradicsomszószt, dafnit, és puhára főzzük. Ennyi. Ha valaki kóstolta eredetiben, tökéletesen reprodukálni tudja itthon is, mert tudja, milyennek kell lennie. A fűszerkeverékben szerintem fokhagyma, és szegfűbors is van. Ha már megvettük, azt sem hagytam ki, és mondanom sem kell, rosszabb nem lett!
Tehát, a sztifádón túlestünk, viszont nagyon érdekelt még, a kapri savanyítása is. Azt gondoltam jön egy következő, családi perpatvarra emlékeztető szócsata, de úgy látszik, ehhez csak Nina értett, mert a többiek csendben hallgatták, míg magyarázott.
__A zsenge, roppanós, kb. 10 centiméter hosszú kapri szárakat meg kell tisztítani a tüskéktől, és a sérült levelektől. Forralni kell 4-5 percig. Aztán leönteni róla a vizet, megmosni, és hideg vízben áztatni két napig úgy, hogy minden nap tiszta hideg vizet teszünk rá. Két teljes napi áztatás után lecsurgatjuk, sózzuk, majd olíva olajjal, és borecettel kissé meglocsoljuk, és lehet tálalni savanyúság gyanánt.
Összefutott a nyál a számban. Valószínűleg nem maguknak készítette két napja, hanem az étterembe, megfelelő főétel mellé. Gondolkodtam melyik lehet az, de nem jöttem rá.
Kicsit nosztalgiáztunk nekik, kérdezték, hogy hogyan éreztük magunkat? Mit láttunk, és mi az, amit esetleg nem? Hát maradt pótolni valónk, az tény. Elsődleges szívfájdalmam, hogy Embros Thermát, a híres természetes gyógyforrást nem sikerült megtapasztalnunk. Különlegessége, hogy ezen a helyen, a közel 60 fokos, magas vas, és kéntartalmú gyógyvíz a sziklából ömlik bele közvetlenül a tengerbe. Hatalmas kövekkel kerítették körbe, még valamikor nagyon régen, talán az ókorban, hogy ne keveredhessen az értékes gyógyvíz azonnal a tengerrel. Rengeteg féle egészségügyi problémára, leginkább ízületi és izomfájdalmakra kiváló. Gyógyító hatását különböző bőrbetegségekben, érrendszeri megbetegedésekben, és nőgyógyászati problémáknál is kimutatták. Mindössze 9 kilométerre van Kos várostól, legegyszerűbben ezt a helyet tudtuk volna elérni, többször is akár, de a sziklaomlás miatt meg sem próbáltuk. A következő hely, amit nagyon sajnálok, a Plaka fennsík a pávasimogatóval. Sokat hallottam erről is. A temérdek szelíd páva, ott sétál mind az ember körül, és gyönyörű színes foltja a fenyőerdőnek. Agios Theologosra összeszorul a torkom, főleg hogy a mi hibánkból hiúsult meg, hogy lássuk a páratlan természeti adottságokkal rendelkező partszakaszt. Ez, a sziget legtávolabbi strandja, de nem olyan nehéz megközelíteni, mindössze 7 kilométer Kefalos városától. A part itt sziklás, megszakítva kisebb homokos részekkel, magányosan megbúvó pici patakokkal. A szörfösök kedvenc helye. A környéken több kisebb strand, és csak néhány taverna van. Ezek a partszakaszok csak terepjáróval, vagy gyalog közelíthetők meg, viszont egészen fantasztikus helyek. Wave Beach, Sunset Beach, Cavo Paradiso Beach, Virgin beach. Csak nagyon kevesen látják őket. Antimachiát az erőddel, szintén kihagytuk. Itt áll, a korai huszadik század egyik tradicionális háza, szemben híres, öreg szélmalmával, melynek neve „Mylos tou Papa”.
A szigeten kívül, jó lett volna látni Patmost is, egy újabb hajókirándulás keretén belül. Ekkora baklövést ember nem követhet el, mint mi, akik ott voltunk Kos szigetén, és Patmost kihagytuk. A sziget legfőbb látnivalója bibliai vonatkozású, itt található János Apostol barlangja. Jánost 96-ban Domitianus száműzte ide, ahol látomások gyötörték, és éjjelente az Úr szólt hozzá álmában. Látomásai alapján megírta a Jelenések Könyvét, mely görög nyelvű ókeresztény mű, az Apokalipszist, a világvégét vetíti elénk kissé kíméletlen formában. Hatalmas gyógyító erő sugárzik a szentéllyé kialakított barlangban, emiatt gyakran keresik fel keresztény zarándokok is.
Egy következő látnivaló lett volna Aspri Petra, a Kos szigeten levő rejtélyek egyike. Bár a hitelességhez hozzá tartozik, hogy erről már csak utólag, itthon szereztem tudomást, tehát maximum egy következő Kos szigeti nyaralás alkalmával kereshetnénk meg a helyet. Több térképen említik, de pontosan senki nem tudja hol van. Aspri Petra barlangja a történelem előtti korszak legfontosabb felfedezései közül talán a legfontosabb. Kefalosban, Zini környékén található valahol. A történészek szerint a barlang időben, a korai újkőkorszakra és a nagyon korai Bronzkorra tehető (i.e. 3000). Emberi kövületeket, és újkőkorszakbeli cserépdarabokat is találtak itt. Hát, talán ennyi.
Csodálkoztak, hogy milyen jól felkészültünk a szigetből, csak azt sajnálták, hogy a felét nem láttuk annak, amit szerettünk volna. Biztattak, hogy nem nagy baj, mert bármikor mehetünk újra, hozzájuk, és akkor bepótoljuk mulasztásainkat. Úgy legyen! Kérdezték, hogy nem kérünk-e valamit, és hogy így rákérdeztek, tényleg szívesen megettem volna egy mézes joghurtot. Kaptunk egyet-egyet, plusz egy-egy finom görög kávét is. Komolyan nagyon jó volt itt, és nagyon el voltunk keseredve, hogy nincs már egy napunk sem hátra. Először a nyolc nap alatt, rendesen összeszorult a torkom…
Vacsoránál mindketten moussakát ettünk, amit helyes kis kétfülű agyag edényben szervíroztak, pont akkorában, hogy egy adag beleférjen. Előtte koccintottunk Ouzo-val, amit mi szimplán csak az alkalom miatt búcs-Ouzo-nak kereszteltünk. Vacsi közben néha úgy véltem, mintha a szél, csendesedni akarna. Ez kicsit feldobott. Holnap még utoljára búcsút vehetünk a tengertől is, ha a sors, és a csillagok is így akarják. Costáék cicája eszement módon hízelgett, folyton bámult ránk, a szemét le sem vette rólunk. Valamit érzett, hogy az egyetlen pár, akiktől néha meglepetés falatkákat kap, távozni készül. Az étteremből kifelé menet, újból megrohamoztuk a képeslapos állványt, és az összes szép képeslapból, amit addig csak nézegettünk, vettünk egyet. Talán készültünk arra, hogy Kos szigetből, minden létező emléket begyűjtsünk, amíg lehet. Kértünk két deci bort, amit még egyszer utoljára a parton fogyasztottunk el, annak is nagy örömére, hogy csitulni látszott a két napja tartó vad szél. Nagy megelégedésünkre tényleg élvezhetőbb lett az időjárás, így viszonylag hosszabb ideig ott maradhattunk imádott tengerpartunkon. Végre úgy zárhattuk utolsó esténket, mint ahogy kezdtük az elsővel. Ücsörgés a tengerparton, miközben messziről hajómotor halk zúgása töri meg a csendet. Lábaimat bokáig a homokba fúrtam, és élveztem, ahogy a homokszemcsék vándorolnak lábujjaim között. Milyen jó lenne egy kicsit homokszemcsének lenni! Csak egy kicsit! Itt maradhatnék egészen őszig. Lassan összeszedtük magunkat, és elindultunk utolsó éjszakánkra saját kis tengerparti szobánkba. Két nap után megint kinyithattuk az erkély hatalmas üveg ajtóit is. Sokára aludtam el, de ma este végre nem a szél, hanem a tenger zúgására.


Nyolcadik nap. Búcsú, és indulás haza.



Reggel kicsit nyomott hangulatban ébredtünk. Nem volt semmi, ami zavart volna, hacsak az nem, hogy délután utazunk haza. Sokáig csak lézengtünk, nehezen szedtük magunkat össze. Ez nem igazság, hogy elvileg még kaptunk fél napot ajándékba a repülőgép délutáni indulása miatt, de ez a nap, már mégsem olyan, mint a többi. Nem nagyon tudtunk elvonatkoztatni attól, hogy este mát otthon leszünk, és ez megbolygatta a nap zavartalanságát, nem tudtunk mit tenni ellene. Azért reggeli után kimentünk a partra, mert a szél, mára tényleg elállt, nyoma sem maradt a három napos őrületnek. A parton mindegyik magyar társunk ott sétált, szomorúan, orrukat a homokban húzva, illetve szótlanul merengve a messzeségbe. Mi is beálltunk a sorba, és egy csapatként úgy festhettünk, mint a Himnuszból a balsors. Rajtunk kívül még mindenki fürdőruhában volt, de fürödni egyikük sem ment. Mi az utazós ruháinkban, mezítláb, nadrágunkat fél lábszárig felhajtva sétáltunk a parton. Mégis úgy döntöttünk reggel, előző napi elhatározásunkkal ellentétben, ma már nem fürdünk, gyászolunk. Már minden cuccunkat összepakoltuk, szenvedve vártuk az indulás időpontját. Mentünk volna már, meg nem is. Igazából sehol sem volt jó. Évivel és Péterrel, lassan, meg-megállva sétálgattunk a parton, beszélgettünk unokákról, munkáról, már itthoni dolgokról, próbáltunk talán kicsit ráhangolódni, átállni legalább gondolatban, a szürke hétköznapokra. Bár a tenger már szépen lágyan, jól kiszámítható módon hullámzott, ennek ellenére kellő távolságban álltam meg tőle, még a homok is porszáraz volt azon a helyen. Egyszer csak teljesen váratlanul hatalmasat lendült a víz, nagy erővel csapódott a bokámnak, és a nadrágom, a térdemig csurom víz lett. Meglepetésemben csak vigyorogtam hitetlenkedve. Péter és Évi is csak nézett, mert ők ketten egyáltalán nem kaptak a vízből, pedig ott álltak közvetlen mellettem. Hirtelen rám tört a nevetés. Ez kóstolgat engem! Visszasétáltunk a hotelbe, és mielőtt bekanyarodtunk volna szobánk folyosójára, Nina karon ragadott, hogy menjünk kaprit szedni! Hű, tényleg! Mára ígérte, hogy lesznek majd leszedhető friss hajtások. Kíváncsi voltam hova vezet, végre megmutatja a helyet, ahonnan kétnaponta begyűjti. Tényleg ott volt, a kőkerítés tövében, de istenemre, még akkor sem vettem észre, mikor rámutatott. Igénytelen gyomnövénynek néztem volna, lehet, hogy az is. Úgy tűnt, kőkeményen törte ki magát a kövek közül. Magasabb növényre számítottam, erre kaptam helyette egy földön kúszú-mászó valamit. Letördeltük az összes friss hajtást, gyönyörű, egészséges volt mind, és tény, hogy két nap alatt a semmiből jól megnőttek. Nina újabb egyedeket próbált találni, és volt is. Végül annyi hajtás lett, hogy bő kétmaroknyit nekem is adott, hogy itthon készítsem el, a lediktált recept szerint. Rettentő boldog voltam, gyorsan bebugyoláltam vizes papírba, és nylon tasakba. Aztán újra kimentünk a fedett verandára, lassan mindenki ott gyülekezett, mert közelgett az idő, hogy induljunk. Savvas és Costa ott sertepertélt közöttünk, látták hogy mindenki elég szótlan, és szomorú, ezért apró bolondozással próbálták oldani a hangulatot. Nina megint ott termett, kezében két tálkával. Egyiken kóstolót hozott a savanyított kaprijából. Nagyon finom volt! A másikat ajándéknak szánták, egy kézzel festett népművészeti tálka volt. Az aljára szöveget is írtak: „…Hogy mindig emlékezzetek ránk, és Kos szigetre: Nina, Savvas, Costa és Angela”
Azt hittem sikerül könnyek nélkül megúsznom. Tévedtem.
Hamarosan megérkezett a Neckermann busza. Costáék mindenki csomagját berakták a csomagtartóba. Aztán kezet ráztunk, megöleltük egymást, és felszálltunk a többi utas közé. Fájó szívvel néztünk a Costa Angela után. Néztük, amíg csak lehetett, amíg el nem kanyarodott a busz, aztán tőlünk nem megszokott módon, csendben, szótlanul zötykölődtünk a reptér felé. Mire odaértünk, kicsit helyrerázódott a lelkünk, és már vártuk, hogy Ferihegyen megláthassuk Petrát, és Balázst. Hazafelé gyorsan elröpült az idő, szinte varázsütésre itthon teremtünk. Kinyílt a tranzit ajtaja, és csillogó szemű gyerekeink ott álltak, és édesen figyelték, mikor bukkanunk elő. Két órája még úgy éreztem, semmi nem fogja kárpótolni az utóbbi 8 napot. Aztán ahogy megláttam, hogy ott vannak, hirtelen rájöttem, valami mégis. Ők!