Rodosz-Margitka

Rodosz szigeti nyaralás

 

Egyáltalán nem volt rossz dolog a korai hat órás indulás. Ott az óra egy órával többet mutat, mint nálunk, így Rodoszon már reggel 9 óra volt, mikor megérkeztünk (a repülőút 2 órás). Alig egy óra leforgása alatt már a szállodánkban is voltunk (Blue Sea Beach Resort ****), pillanatok alatt elfoglalhattuk a helyünket. A hotel nem volt díszes, a falak olívazöldek, az erkélyek fehérek, egyszerű, de tágas recepció, az előtérben páros szökőkút. A főépület mellett két oldalépület is állt a tengerre merőlegesen. Összesen 458 ember kényelmét szolgálta, nem is akármilyen minőségben. A földszinten hatalmas étterem, szó szerint terülj-terülj asztalkám, rajta minden, mi szem-szájnak ingere. A harmadik emeleten kaptunk szobát, az erkélyünk az utcafrontra nézett. Kulcs nem volt a szobához, hanem egy chipkártyát adtak, azzal lehetett kinyitni az ajtót. Nagyon szépen, egyszerűen, de modernül berendezett szoba volt, tévével és saját használatú hűtőszekrénnyel. Ez utóbbi nagyon fontos dolog, hiszen nem volt ritka a 40-45 fokos hőmérséklet sem. A légkondicionálót saját magunk szabályoztuk, maga a masina nagyon okosan nem a fejünkhöz volt beszerelve, hanem a lábunkhoz (nem hűltünk meg), az erősségét is mi állíthattuk be. A falak jól hangszigeteltek, nemkülönben az erkélyajtó is, semmi nem hallatszott be az éjszaki és nappali forgatagból. A megérkezés után gyorsan lezuhanyoztunk, kicsit lepihentünk, aztán a forróságban nyakunkba vettük a várost (Faliraki), ami mindössze 3-4 km-re volt a szállónktól. Ami máskor röpke 20 perc, az most a 40 fokban bizony jó egy órás séta volt! Igen megörültünk, mikor meg tudtunk pihenni egy tavernában és jéghideg itallal, meg 1-1 jó nagy tál étellel fogadtak bennünket. Miután így visszanyertük erőnket, visszamentünk a szállodába, majd a késő délutáni órákban egy igen nagyot csobbantunk a langymeleg tengerben. A part aprókavicsos, nem túl gyorsan mélyül, 3-4 méter után átvált kemény homokos talajra. A víz igazán kellemes volt, lágyan ölelt körül, a hullámok szinte elringatták az embert. Jól be lehetett úszni, nem zavart bennünket semmi, és az is jó volt, hogy a szél előbb-utóbb mindig kihozta a hullámok hátán az embert. Elég volt felfeküdni a vízre, ha az ember úszás közben elfáradt, a többit a természet megcselekedte, hogy partot érjünk. Este, vacsora után felkerekedtünk, hogy autót béreljünk. Nem volt ám az olyan könnyű, mint ahogy az ember azt elképzelte volna! A szálloda saját gépkocsiparkja már mind foglalt volt, esetleg 1-1 napra tudtak volna járművet adni, de drágán. Ezért útnak indultunk, és nem túl messze találtunk is egy nekünk való helyet, ahol csak adott szóra, másnap reggelre nekünk ígértek egy kis Fiat Pandát, 3 napra, mindössze azt kérték, hogy mutassuk be a jogosítványunkat. Másnap reggel 8-ra kellett menni az autóért.

Egy kis égszínkék, viszonylag keveset futott kocsit kaptunk, amibe minden be volt szerelve, ami egy hosszú úthoz szükséges: légkondicionáló berendezés, elektromos ablakemelők, pohártartók, tartók a vizes palackoknak. Első utunk dél felé vezetett. Szinte  5-10 kilométerenként megálltunk, olyan csodás volt a táj, szebbnél szebb öblök mellett haladtunk el, sziklapárkányokra vitt ki az út. Az első komolyabb pihenőt Lindosz városában tartottuk. Valamikor ez volt a sziget egyik fővárosa (Ialyssos és Kamiros mellett). Az egykori fellegvár sziklaszirte épült, a felfelé vezető út az alatta elterülő kisvároskán keresztül vezet. A kilátás pazar, sőt fenséges! A vár alatt két oldalt 1-1 öböl, olyan tintakék és átlátszó vízzel, hogy a tengerfenéken az utolsó kavicsot is meg lehetett számolni. A jobb oldali öblöt Szent Pálról nevezték el (a monda szerint az őt rabként szállító hajó itt került viharba, a hajó felborult, és egyedül Szent Pál menekült meg, ebben az öbölben sodorta partra a tenger). Lindosz után tovább autóztunk a sziget legdélibb csücskébe, Prassonissibe. Ez a hely arról nevezetes, hogy egy kis homokpad (most kb. 50-60 méter széles) választja el a jobb oldalon levő, nagy hullámokat vető Égei-tengert a bal oldalon levő nyugodt Földközi-tengertől. Mindkét tengert a part mellett szörfösök százai, sőt a legújabb vízisport hódolói (nem tudom mi a neve: szörfdeszkán ejtőernyővel hullámlovagolnak) is tömegével lepik el. Visszafelé megálltunk egy csöndesnek tűnő vad tengerparti részen, gyorsan átvetkőztünk és egy jó órát fürödtünk. Ilyet még soha nem tettünk, nagyon élveztük.

Hazafelé még bementünk a Hét Forrás völgyébe, ami csak az útikönyvek szerint nagy szám, a valóságban a hét forrásból már csak egy maradt meg, arra is ráépítettek egy hatalmas éttermet. Itt lett volna még egy látványosság: egy kis patak egy 2-300 méter hosszú alagútba fut be, itt is végig lehetett volna gyalogolni, de annyian álltak sorba, hogy nem volt türelmünk kivárni. Helyette az erdei szerpentines gyalogösvényen egy igen jót túráztunk. Mindenfelé kidőlt hatalmas fák, sokszor át kellett mindenen mászni, a terep nehézkes, láb-, helyenként nyaktörő volt. Olyan fáradtan értünk haza, hogy a vacsora és zuhanyozás után rögtön mély álomba merültünk.

A harmadik napon ismét korán ugrottunk ki az ágyból, mert azt nagyon hamar megtanultuk, ha el akarjuk Rodosz szigetén kerülni a tömeget, akkor nem szabad későn felkelnünk. Illetve szépen annak is utánanéztem, mely órákban hol van a legnagyobb tülekedés, így azt is ki tudtuk kerülni. Korai reggeli után már fél kilenckor beparkoltunk Rodosz város kikötőjébe, egész napra megvettük a parkolójegyet (mindössze 4 euro), hogy ne kelljen mindig az autóhoz visszafutni. Fél óra múlva már annyi szabad hely sem volt, hogy egy zsebkendőt le lehetett volna ejteni. A kikötőkbe szabad volt a bejárás. A legnagyobb az Emboria kikötő, itt állnak meg az igazi nagy tenger- és óceánjáró hajók, itt kötnek ki az óriás kompok is. A középső kikötő fenséges, itt a luxushajók és jachtok sorakoznak, egyik szebb, mint a másik. Hogy honnan van ennyi embernek ennyi pénze? A harmadik kikötőt csak a helyi kis hajócskák használják, nem túl mutatós, kicsit avittas. Miután körbefutottuk a partot, bevettük magunkat az egyik városkapun keresztül az óvárosba. A régi fővárosi részt hatalmas, igen jó állapotban levő városfalak veszik körül, melyek messziről is nagyon jól láthatók. Olyan, mint a mesebeli várak falai, szelíden körülölelik a régi városmagot, mindenhonnan jól látszanak, 17 nagy kapu nyílik rajta, és az emberek mindet használják. Még valamikor a XII-XIII. században a johannita lovagok készítették az egészet, de olyan jól, hogy a mai napig tökéletes. A várfalakon belül építkeztek, a fő épület a Nagymesteri Palota, melyhez a Lovagok utcáján lehet eljutni. Ez a Lovagok utcája ma is gyönyörű, kétoldalt kőből épült házak, az utcából kis hangulatos sikátorok nyílnak, mindenütt meghagyták az eredeti vaslámpás közvilágítást is. Csak most nem fáklyák égnek benne, hanem ahhoz hasonlító villanykörték. A Nagymesteri Palota is teljes épségben maradt fenn, eredeti berendezéssel, a többszáz szobából kb. 130 látogatható is. Nekem nagyon tetszettek az óriási kandallók (kétemeletnyi magas is van köztük, és beálltam alá, most is jó nagy a huzatja), a márványból készült padozat, illetve a sok helyen mozaikokból kirakott padló. Persze ez utóbbiakat már nagyon védik, finoman kordonnal körbekerítik, hogy nem lépjen rá senki, hogy az utókor számára mind tovább fennmaradhasson. Nagyon szépen gondozott a palota sétakertje is, bár kicsit körülményes volt a kert bejáratát megtalálnunk. Rengeteg kőből készült ágyúgolyót gyűjtöttek itt össze egy igazi mediterrán, buja növényzettel telt kertben, némelyik átmérője akár fél méter is van. Tibivel bizony elgondolkodtunk rajta, ugyan mivel emelhették az ágyúkba ezeket a hatalmas kőgolyóbisokat. Miután a Nagymesteri Palotát végigjártuk, a kis sikátorokon keresztül hamarosan a török negyedben, később a zsidó negyedben találtuk magunkat. Olyan volt, mintha legalább 3-400 évvel ezelőtti korba tértünk volna vissza. Mindent sikerült eredeti módon megtartani, esetleg felújítani. Egy helyi kiskocsmában ebédeltünk, ahova aztán később is visszajártunk. Második alkalommal már megismertek bennünket és törzsvendég kártyát is kaptunk, illetve minden alkalommal köszöntő itallal ajándékoztak meg bennünket. Kora délután hagytuk el a sziget fővárosát és az észak-nyugat felé vezető úton haladtunk tovább. Első megállónk a Filerimos kilátó volt.
Ez egy nagy, tengerparti szikla tetejére épült kereszt, illetve az odavezető köves sétaúton a krisztusi stációkat építették fel, az út másik végén pedig egy szép ógörög templom áll. Itt talán az volt a legnagyobb élményünk, hogy a kereszt lábánál megállva a jobb kéz felé eső domb mögül egy éppen leszállni készülő, hatalmas repülőgép jelent meg (előtte még a gép zúgását sem hallottuk), olybá tűnt, mintha a kinyújtott kezünkkel elértük volna a gépet. Mire feleszméltünk, hogy fotózzunk, videózzunk, már messze járt a repülő. Egyébként a szikla alatt egy hatalmas szakadék tátongott. Itt vettük észre először azt, hogy minden ilyen sziklaszirt tetején egy tűzoltó autó áll, egyrészt, ha valaki lecsúszik, azonnal érte tudjanak menni (már ha érdemes), illetve igen gyakoriak a forróság miatt a tüzek és azonnal lehessen oltani. Filerimos után kicsit keveregtünk a hegyek között a sziget belsejében, sokszor úttalan utakon. Időnként elfogyott alólunk a beton és az utat kőzúzalék helyettesítette, de még így is jobb minőségű volt, mint nálunk a városból kivezető főút, a Hock János utca. Így jutottunk el a Pillangók völgyébe. Ez megint egy nagyon érdekes természetvédelmi terület. Medvepillangók laknak itt ki tudja mióta, a völgyben levő fenyőfajták mézgáját szívogatják, csak ezen tudnak élni. A folyadékot pedig a völgyben csordogáló patakból nyerik, melyet az évszázados fák lágyan fognak közre, több helyen a sziklás szintkülönbségeket vízesések, zúgók tarkítják. Olykor 1-1 fa törzsén annyi lepke gyűlik össze, hogy a fák törzse nem is látható. Az öreg fákban sokszor akkora odú tátong, hogy abban egy ember is kényelmesen elfér. A fák gyökérzete is összevissza kanyarog a felszínen és a patak partján, vagy a sziklák között. A lepkék lezárt szárnyakkal talán leginkább a molylepkékhez hasonlítanak (szürkés-barnák), de ha kinyitják a szárnyaikat, akkor az alsó szárnyak téglavörösben pompáznak. Ez is egy jó két órás hegyi túra volt. Mit mondjak, megint úgy elfáradtunk, hogy majd összeestünk, mire vacsora után ágyba kerültünk. Még arra sem volt erőnk, hogy este egyet lubickoljunk a tengerben. Egyikünket sem kellett elringatni. Persze sietnünk is kellett az alvással, mert az autóbérlésből már csak egy nap volt vissza és a negyedik napon készültünk a leghosszabb útra. Ezért másnap megint korán kellett kelni. Ismét átvágtunk a hegyeken, most gondosan kikerültük a földutakat. Sikerült is átjutnunk a sziget túloldalára, ahol elég hosszú részen a tengerpart mellett haladtunk végig, sziklás párkányutakon. Első megállónk az antik Kámirosz (ez a sziget ógörög kultúrájának egyik fővárosa) romjainál volt. Bizony ezek az ókori emberek igencsak tudták, hova kell építkezni. A város egy kősziklára épült, a tenger felől is nagyon meredek utcácskák siettek felfelé, a hegycsúcsra felérve, pedig nem vezetett az út tovább, a sziklaszirt alatt többszáz méteres szakadék tátong. Nem is tudták soha idegenek bevenni a várost, csak a természet tette tönkre, i.u. 252-ben egy földrengés söpörte el a felszínről. Az ásatások igen jól haladnak, az épületek alapja és részben a falai is jól kivehetők, helyenként még a házak belső vakolatai is megvannak. Ezután tovább kocsikáztunk, pár heggyel odébb egy johannita vár romjait néztük meg (igaz csak messziről, mert nem volt kedvünk felmászni a rekkenő hőségben), ez a vár már az új Kámiroszhoz tartozott. Aztán bevettük magunkat a hűvösebb hegyek közé. Kanyargós hegyi - részben köves - utakon jutottunk el Embonas falucskába, ahol az emberek szőlőtermesztéssel foglalkoznak. Számomra kész csoda, hogy tud a szőlő megélni ilyen sziklás talajon! De jó édes a gyümölcs, már javában szüreteltek. A falucska is klasszikus görög falu, fehérre meszelt, kék ablakos és ajtós házikókkal, a verandákon szőlőlugasok, hatalmas fürtökben lóg le róluk a termés. És minden háznál cicák, szebbnél szebbek. Itt ebédeltünk, majd a helyi borgazdaság mintaboltjában többszörös ingyenes kóstolók után magunknak is bevásároltunk. Persze nem ittunk nagyon sokat, rendőrtől meg ilyen eldugott helytől nem kellett tartanunk. Kora délután a nyugati parton haladtunk tovább, egészen addig, míg szemünk elé nem tárult Monolitosz vára. Ez is egy sziklaszirtre épült. Ahogy megláttuk, meg is álltunk az út szélén. A látvány olyan gyönyörű és lélegzetelállító volt, hogy a könnyeim is kijöttek. Nem lehetett betelni vele. Egy várrom a szikla csúcsán, a szikla belóg a tengerbe, mindenfelé a tintakék víz hullámzik, a távolban több apró sziget. A hegy lábánál hagytuk a kocsit, és lassan tudtunk csak felkapaszkodni a kőlépcsőkön az égbe törő romhoz. Bizony jól kimerültünk, mire felértünk. Egyrészt a lépcsők meglehetősen magasak és meredekek voltak, másrészt pedig a hőmérséklet megint bőven 40 fok felett járt. Rengeteget fotóztunk, videóztunk. Az egyik "ablaknál" jól meg is ijedtem, mert egy meredek kőlépcső vezetett le hozzá, és mikor odaértem, vettem észre, hogy az ablak tulajdonképpen egy ajtó, ami alatt írdatlan szakadék tátong. Alig tudtam visszakepesztetni biztos helyre. Miután jól kigyönyörködtük magunkat, visszafelé még megálltunk egy szintén nagyon szép ki faluban Sianában. Itt rengeteget fotóztunk, megnéztük a helyi ógörög templomot. Hazafelé kitaláltuk, hogy fürdünk egyet, az első Beach feliratú táblánál el is kanyarodtunk. Egy hosszú, szerpentines sziklapárkány út vitt egyre lejjebb a tengerhez bennünket, az útra gyakran ráfutottak a szőlőindák. Mikor leérkeztünk, óriásit csalódtunk, ugyanis itt nem volt más a parton, mint óriási szemétkupacok és nagy kövek szerteszét, a víz úgy hullámzott és csapkodott, hogy életveszélyes lett volna belemenni. Viszont nem volt felesleges a kitérő, mert legalább a szőlőtőkék szüretelésbe mi is besegítettünk (ugyan nem kérte senki, meg nem is látta senki), és degeszre ettük magunkat. Megint a hegyek felé rövidítettünk, hamar átértünk a mi lakhelyünk felé. Itt még tettünk egy rövid kitérőt, megálltunk a Ladiko sziklafoknál, onnét néztük meg az öblöt. Ez a hely arról nevezetes, hogy itt forgatták a "Navarrone ágyúi" című filmet, melynek az egyik főszereplője Anthony Quinn volt. Ő mikor meglátta  a helyet, rögtön meg akarta vásárolni az öblöt. El ugyan nem adták neki, de hálából a görögök róla nevezték el a helyet. Nagyon szép volt, narancsban és aranysárgában fürdött minden a naplementében. Igazán méltón fejeztük be a napot.

Vacsora után nagy szívfájdalommal leadtuk az autót. Nagyon sajnáltam, mert ugyan kicsike volt, de mindent tudott, rendesen kiszolgált bennünket a 3 nap alatt és igen keveset fogyasztott. Közel 500 km-t autóztunk, és mindez alig került 30 euróba (ez a benzin ára volt, a kocsiért 3 napra 135 eurót kellett fizetni). Miután elbúcsúztunk a kicsi kocsitól, kiültünk az utcai buszmegállóba és lestük, hogyan, miként járnak a helyijáratok Faliraki és Rodosz város között. Félóránként, viszonylag pontosan közlekedett a busz, ami rendszeresen tömve volt turistákkal. Benne viszonylag kevés ülőhely, annál több állóhely, de ami nagyon fontos, hogy légkondicionált volt. A jegyet a buszon szolgáló kalauznál lehetett váltani, ilyet utoljára gyerekkoromban láttam. Kicsit sétáltunk még, megnéztük, hogy milyen is a falunk főutcája. Szebbnél szebb szállodák sorakoztak a tengerpart felőli oldalon, az út másik oldalán pedig megint sziklás hegyek, a hegytetőn kis görög templomok. Illetve tőlünk egy jó 800 méterrel feljebb az út másik oldalán terült el a hegytetőn a helyi vízi Vidámpark. Tibit nem tudtam becsábítani, őt nem érdekelték ezek a hívságok. Én azért kíváncsi lettem volna rá, mert nagyon sok attrakcióról hallottam, ami itt Egerszegen nem működik. Éjszaka megint jót aludtunk és másnap (azaz az ötödik napon) csak későn keltünk fel, komótosan lustálkodtunk, későn indultunk reggelizni. Na, ennek ittuk is a levét, mert az étteremben annyian voltak, hogy alig találtunk szabad ülőhelyet, a svédasztalnál is tumultus volt. Ebből megint tanultunk, máskor már legkésőbb 8-ig befejeztük a reggelit. Kivonultunk a tengerpartra, kicsit henyéltünk a nyugágyon a napernyő alatt, aztán irány a tenger. Egy idősebb bácsinál kellett napi 6 eurót fizetni a két nyugágyért és a napernyőért. Ez a bácsi egy feledhetetlen figura, mindenkivel a maga csekély szókincsével elbolondozott. Vagy tíz nyelven tud köszönni, de megszólalni csak görögül, mutogatni viszont bármilyen nyelven kiválóan. Amerre elvonult, volt is kacagás bőven. Minden reggel fizetéskor adott egy csekket, amivel bizonyítani lehetett, hogy aznapra álltuk a költségeket. Ez később jól is jött, mert amíg egyszer elmentünk vagy fél órára, ellopták az egyik nyugágyunkat. Az öreg pillanatok alatt szerzett egy másikat, és elindult felderíteni, ki lehetett a tettes. Hamar rájött, hogy egy fiatal olasz lány volt a "nyugágyrabló", rögtön meg is fejte az ágyért járó 3 euróval. A víz kristálytiszta, sötétkék, a part mentén a lábunk körül sok-sok apró halacska úszkált, nem is féltek tőlünk. A legtöbbje fekete-fehér-szürke csíkos doktorhal volt, de láttam narancssárga-fehér csíkos bohóchalat és sárga-fekete vitorláshalat is. Egy-egy alkalommal pedig egészen különös, zöld-rózsaszín csíkos halak is előkerültek. Apa sokat úszott, időnként magamra hagyott. A fürdésre kijelölt terület bójákkal jól körül volt határolva. Egyre bátrabb lettem, és egyre beljebb merészkedtem, szerencsére a pánikrohamom egyszer sem kapott el, mindig volt erőm kiúszni a vízből. A kétszáz méteres úszás már meg sem kottyant. Szerintem, ha a tenger mellett laknánk, már egy hónap múlva egész jó úszó lennék. Sőt a rendszeres napi 1-2 óra úszás igen jót tett a visszeremnek is, teljesen eltűnt, csak a bőrszín elváltozás maradt meg. A gerincem is sokat javult, a nyakam és a hátam sem fájt annyit. A sok mozgástól igencsak elfáradtunk, ebédünk nem lévén, kekszet majszoltunk és pokoli sok vizet ittunk. Délután öt óra felé végleg szedtük a sátorfánkat, lezuhanyoztunk, és a következő helyijárattal bebuszoztunk Rodosz városába. A szemeink már kopogtak az éhségtől, ezért egy vágtában felnyargaltunk a kedvenc kiskocsmánkhoz, ahol pillanatok alatt Apának jéghideg csapolt sört és nekem frissen facsart narancslét hoztak ki. Közben Tibi megeresztett egy nyelvi tréfát angolul a két éhes magyarról (two hongrie hungary), amit azonnal értettek és jót röhögtek (kiejtésben angolul az éhes majdnem azonos a magyart jelölő szóval). Kapásból görögsalátát és gyrost rendeltünk. Férjuram közben körbenézett, meglátta, hogy egy hatalmas cseréptál (mint egy lavór) az egy adag görög saláta, a rendelést mindjárt módosította ebből egy adagra. Közben a mellettünk levő asztalnál egy angol házaspár tenger gyümölcsei fantázianevű kétszemélyes tálat hozatott, ami akkorára sikerült, hogy a tál két asztalt elfogott, a halak és a rákok lelógtak róla. Szegények igencsak elképedtek a méretek láttán, sőt az is látszott, hogy ők sem tudják, hogyan kell kihámozni az ehetőt a tálból. Az egyik pincér megkönyörült rajtuk, és szépen kibontotta nekik a halat, feldarabolta a rákot és illendően fel is tálalt nekik. Közben mi is megkaptuk a vacsorát, amit pillanatok alatt befaltunk, bár meglehetősen nagy adagok voltak. Már éppen végeztem volna, amikor a szomszédoknak segítő pincér kicsit ügyetlenül fogta meg az olívaolajas kannácskát (olyan volt, mint az Aladdin csodalámpája) és egy határozott loccsantással leborította a lábamat. Szerencsére csak a bőrömet érte, az az olívaolajtól nagyon szép fényes lett – jó rézbőrűnek néztem ki - de nem mérgelődtünk, a szomszédainkkal együtt inkább dőltünk a nevetéstől. A pincérfiú pedig futott ruhaszalvétáért, amivel igyekezett lemosni a lábamat. Nagyon muris helyzet volt. Aztán szépen beesteledett, a sok történés miatt lekéstük a naplementét, pedig emiatt rohantunk be a városba. Az öbölben még egy-két fotót készítettünk, persze szigorúan állványról (szépen nézhettünk ki, a nagy állványt is cipeltük a hátunkon a tokjában, plusz még a hátizsák!!!). Fantasztikus képek sikeredtek, aztán visszafutottunk a várba, ami viszont nem volt kivilágítva. Nagyot csalódtunk, lógott az orrunk. Bánatunkban tettünk még egy sétát a várkertben és ekkor vettük észre, hogy 1-2 várfal részletnél lámpák égnek. Sőt, mennyi olyan bolond turista van, mint mi, hogy vadásszák az éjszakai fotólehetőséget. A sikátorok tömve voltak, az óváros már meglehetősen jól ki volt világítva. Végre elkészülhettek az áhított fotók, amiért annyit lótottunk-futottunk. Az este 11 órakor induló buszt alig értük el, jól tömve volt, úgy sorakoztunk rajta, mint a dobozban a szardíniák. Mire a szállodába értünk, már jártányi erőnk sem volt, szinte ruhástól zuhantunk az ágyba. A hatodik és hetedik nap a szálloda tengerparti részén telt el. Sehova nem kellett sietnünk, mindennel ráértünk. Jól esett punnyadni, úszkálni, két úszás között a napernyő alatt nagyokat aludni. Teljesen regenerálódtunk.

Vasárnap estére már olyan érzésünk volt, hogy másnap valahova menni kéne, mert mégsem jó az állandó fekvés. Ráadásul a tümmedésben is nagyon el lehet fáradni! Ugye, ki gondolta volna?

A nyolcadik napon megint korán kellett kelnünk, az utazási iroda szervezésében egy hajókirándulásra mentünk. Rodosz város Mandraki-kikötőjéből kilenc órakor futott ki az óriás komp, fedélzetén kb. 800 utassal. A legfelső fedélzeten sikerült egy nagy ponyva alatt helyet foglalnunk. Pazar volt a kilátás, állandóan fújt a szél (Ja, erről még nem is írtam: Rodoszon állandóan süvít a szél, úgy, mint télen Szibériában, ezért aztán könnyebben el lehet viselni a 40-45 fokos hőséget. Időnként nagy
széllökések is vannak, alig lehet megkapaszkodni. A szél helyenként forró levegőt hoz, az ember füle majdnem leég tőle). A komphajó lassan siklott, óránként alig 20 kilométeres sebességgel. Gyakran került utunkba mindenféle kopár zátony, kis sziget, amin nem volt élet. Ezért ide-oda kanyarogtunk, az amúgy 24 kilométerre levő célt, azaz Symi szigetét két óra alatt értük el. Először a déli oldalon kötöttünk ki, itt a komp közel egy órát állt. Egy gyönyörű kis öbölben álltunk meg, közvetlenül Panormitis kolostora előtt. Az idegenvezetőnk szerint ez a görög-katolikusoknak olyan szent helynek számít, mint a muzulmánoknak Mekka. Életükben legalább egyszer el kell jussanak ide. A hely csodatevő és gyógyító hatásáról híres. A hiedelem szerint a kolostor legalább egy celláját ki kell söpörni, alaposan kitakarítani, és az ember addigi bűneit ezzel levezekli, vagy a halálos betegségekből meggyógyul. Bizony sok görög jött velünk, akik ilyen nemes szerszámokkal (seprű, partvis, kislapát) és egy-egy nagy csokor virággal volt felfegyverkezve. Aki nagyon beteg, vagy sok bűne van, az cellát is választhat magának és ott is aludhat éjszaka. A cella berendezése mindössze egy ócska priccs és egy vékony takaró. Fürdőszoba, mosakodási lehetőség nuku. Mégis mindig tömve van minden szobácska, pedig állítólag már csak 2-3 pap él a kolostorban. Ha valaki felgyógyult, akkor az rendszeresen visszajár és mindenféle emléktárgyakkal halmozza el a kolostort (arany láncok, medálok, karkötők, nyakékek, stb). Egy óra bőven elég volt e nevezetesség megtekintésére. Még egy órás út állt előttünk, aztán a sziget északi öblében kötöttünk ki. Ez bizony olyan volt, mint egy lilliputi meseváros! Sok-sok egyforma, de eltérő színű házacska a sziklafalra és a tenger fölé építve, köztük kis görög templomok, illetve mementóként meghagyott második világháborús, szétbombázott lakások. A sziklafalban pálmafák, lila bougenvilla és repkényszerű növényzet kapaszkodott meg. A hegygerincen a johanniták által épített, jó állapotban megmaradt, de már nem működő szélmalmok sorakoztak. A kis épületek úgy lógtak a sziklákon, mintha kicsi makettek lennének. A házakhoz csak kanyargós, hófehérre meszelt meredek lépcsőkön lehetett feljutni, mi több mint 300 lépcsőt másztunk meg. Egy idő után már eltévesztettük a számolást, a papucsom talpán keresztül égetett a kő, mivel 49 fok volt árnyékban. Óránként másfél liter vizet ittunk meg. Csak hüledeztünk, kerestük az árnyékot, amit meglehetősen nehezen lehetett találni, mert majdnem derékszögben sütött a nap. Időnként sikerült bemenekülnünk egy-egy olyan szűk sikátorba, ahol a két ház között lugasszerűen szőlőt, vagy repkényt futtattak fel. Ez igazi  égi áldás volt! Gyakran találkoztunk a lépcsőmászás közben teherhordó csacsikkal, akik már igen jól tudták egyedül is a járást, vezető sem kellett hozzájuk. Azt is mondták a helyiek, hogy ők bizony csak naponta egyszer mennek a boltba, ha valami elmaradt, az jó lesz majd másnap is. Meg is értem, ilyen hőségben, ilyen meredélyen én sem cipelném kézben a cuccokat. Délután sikerült visszajutnunk a tengerpartra, és egy kávéház teraszán elbújtunk a hőség elől fedezékbe. Itt az eresz alól hideg vizet párologtattak, ezzel frissítették a levegőt. Kértünk fagyit. Itt nem olyan fagyis kanál van, mint nálunk. Egy félgömbölyű nyeles, kivájt szerszámuk van, ezzel kerekítik az ökölnyi gombócokat. Így esett meg az életben először, hogy Tibi egyrészt alig bírta megenni a kétgombócos fagyit (én a magyar viszonyokban csak két gombócra vagyok hitelesítve, ott az egy gombóc is sok volt), másrészt a 49 fokban pillanatok alatt vízzé olvadt minden, ha nem volt megfelelő a nyalási sebesség! Ezen igen jókat kacarásztunk, igyekeztünk versenyt nyalni az idővel és a hőséggel. A sziget lakói egyébként hajóácsolásból és szivacshalászatból éltek korábban, de nekik is sikerült rendesen kivágni minden fát, lehalászni az összes szivacsot, így most az idegenforgalomból tartják el magukat. Este 8 óra is elmúlott, mire hazaértünk. Megint nem kellett éjszakára altató, jól elfáradtunk. A kilencedik nap ismét henyéléssel telt. Tulajdonképpen ekkor derült ki, hogy a közelben van egy még működő vulkáni sziget (Nissyros - erről odafelé útban légi fotót is készítettem, de akkor még nem tudtam, mi ez), ahol gejzírek is vannak, de már nem volt elegendő időnk, hogy megszervezzük az odajutást. Máskor sokkal előrelátóbb leszek, mert ilyen lehetőséget vétek kihagyni. Most már mindegy, ez valószínűleg kimarad az életünkből. A kilencedik napon délután öt óra felé különös rózsaszín-szürke gomolyok jöttek Rodosz városa felől, amik szinte eltakarták a napot, azt narancsvörös, izzó golyóvá festették. Este a CNN adását nézve derült ki, hogy a szigettel szemközti török Bodrumban hajnalban nagy tűzvész volt, és annak a füstjét hozta át délutánra a szél. A gomolyag csak másnap reggelre szűnt meg. Akkor éjszaka azonban Görögország Chalkidiki Kassandra félszigetén is felcsaptak a lángok, az összes ott lakót és turistát ki kellett költöztetni, szegények a tengerparton aludtak. Porig égett minden épület, szálloda, a környékbeli erdők. Se tisztálkodási lehetőség, se WC nem volt számukra. A görög TV két napon keresztül csak ezzel foglalkozott, folyamatosan helyszíni tudósítást adott. Szörnyű látvány volt! Szintén a CNN adásából értesültünk az augusztus 20-i magyar katasztrófáról is. Pokoli képeket mutattak az orkán erejű szélről, a kidőlt fákról, a jégesőről, és a halottakról. Meg is ijedtünk rendesen, alig vártuk, hogy az itthon maradottaktól híreket kapjunk. Hála istennek, itthon minden rendben volt! Szintén aznap reggel esett le egy orosz TU-154-es gép a Donyeck- medencében, a fedélzetén levő 171 utas mind meghalt, köztük 40 gyerek is volt. Állítólag viharba keveredtek, a gép farkába villám csapott és a kényszerleszállás nem sikerült.

A tizedik napon már nem történt semmi különös, egész nap heverésztünk, úszkáltunk, élveztük a nyaralás utolsó napját.


A tizenegyedik napon pedig reggel értünk jött a nagy gépmadár és hazahozott bennünket. Marcsi a reptéren várt bennünket, kitörő örömmel. Igen jól esett a magyar hang, mert ahol laktunk, ott a szállodában rajtunk kívül nem volt magyar. A Déli Pályaudvarig Marcsiból folyamatosan ömlött a szó, percek alatt megtudtunk tőle minden fontosat az országról, a politikáról és a családi gondokról. Hazafelé vonattal kétszer annyi ideig tartott az út, mint repülővel Rodoszról Pestig. Ez azért még mindig nem a XXI. század itt Európa közepén, vagy mégis?