1.-5. nap

Két hét Kos szigetén

 

 

 

 

A rengeteg munkától felőrlődve, lelkiekben is megfáradva minden éven nagyon várjuk a nyaralást. Idén már januárban tanakodunk, melyik görög sziget lesz az úti cél. Hamar kiterítjük a térképet, számba vesszük a lehetőségeket. Két hetet tervezünk, olyan helyet keresünk, ahol bőven van természeti szépség, kuriózum, történelmi emlékek. Igen gyorsan Nisszirosz szigetére téved a tekintetünk, férjemmel szinte egyszerre bökünk a térképre. Sajnos a két évvel ezelőtti rodoszi nyaraláson ezt a természeti csodát kihagytuk, azóta is vágyunk rá, hogy földjére lépjünk. Mellette kínálja magát Kosz szigete. Már tudjuk, mi lesz az úti cél! Azonnal elkap a láz, már kapcsolom is be az internetet, rákeresek a Kos sziget topikra. Tudom, itt azonnal minden kérdésemre választ kapok, még csak írnom sem kell egy sort sem. Elég, ha visszapörgetek 20-30 oldalt, máris nagyjából képben vagyok. Aztán beállítom a keresőoldalakat, letöltök minden fontos földrajzi, természeti és történelmi adatot. Az asztalomon kötegnyi irat tornyosul, esténként ezeket olvasgatom át alaposan és szövögetem a két hétre való terveket. Ezzel párhuzamosan böngészem az utazási irodák ajánlatait. A leggyorsabb és legjobb ajánlatok a Neckermann-nál vannak, várni túlságosan nem érdemes. Feltételeinknek megfelelően rövid időn belül sikerül szállást is találnunk. Számunkra nagyon fontos a homokos tengerpart, a zsúfoltság hiánya, a nyugalom, és minimum a reggeli bő étkezés lehetősége. Hamar kiválasztjuk a nyár végi – ősz elejei időpontot, valamint a Marmari falucskában levő Sandy Beach szállodát és befizetjük az előleget is. Ugyan a Sandy Beach-ban all inclusiv ellátás van (eddig maximum félpanziót kértünk), de bennünket egy cseppet sem zavar, ha a túrák miatt lemaradunk a befizetett étkezésekről. Hamar kiderül, Marcsi barátnőm és férje is velünk tart. Hurrá! Közösen hamarabb telik az idő!

Sajnos május végén Tibit csúnya baleset éri, házunk tetején való munkát követően lefelé jövet, a hirtelen eleredt esőben megpördül alatta a fémlétra, teljes testével és súlyával a terasz betonjára esik. Fejét védendő, bal karját a földre csapja, ezért a könyökén nyílt darabos törés keletkezik, lapockája több darabra törik, a földet érés után pedig fejére zuhan a fémlétra, összetörve orrát és felhasítva homlokát. Életmentő műtétek sora következik, szerencsére erős szervezete van, 10 nap után elhagyhatja a kórházat is. A karján a gipszrögzítés azonban még további 8 hétig fennmarad. A törés a kontroll röntgen felvételek alapján kezdetben nem akar gyógyulni, újabb műtéti beavatkozásokat helyeznek kilátásba, ráadásul a tartós gipszrögzítés miatt az alkar egyik idege nem működik. Csüggedünk, a nyaralás is elúszni látszik. Aztán július vége felé Tibi szervezete hirtelen meggondolja magát, ugrásszerű javulás mutatkozik. Indulás előtt két héttel mondja ki a baleseti sebész főorvos, nyugodtan nekivághatunk az útnak. Nagy megkönnyebbülés, szervezés ezerrel. Végre, a korábban dédelgetett álmok valóra válhatnak! Közben kiderül, Marcsi férje munkahelyi problémák miatt nem jön, Marcsi másik faluba (Mastichari) és szállodába (Hotel EuroVillage Achilleas) fog kerülni. Sebaj, majd megoldjuk valahogy az átjárást, hiszen a két falucska között csak 6 km a távolság!

Számomra gyorsan repülnek az utolsó munkanapok, még az ünnepi naptár is kegyes hozzánk. Indulás előtti hétre esik augusztus 20-a, ezért erre a hétre bevállalok két éjszakai ügyeletet, így összesen három munkanappal megúszom a hetet. Végre egyszer van időm rendesen összecsomagolni, nem pedig reggel az ügyeletet leadva indulok nyaralni!

Vasárnap a korai vonattal, jobban mondva a vonatpótló busszal indulunk a fővárosba. Devecsernél végre vonatra szállhatunk, aztán csak másfél óra és végre a Déli pályaudvaron vagyunk. Marcsi vár bennünket, a hajnali indulásig náluk töltjük az időt Pécelen. Barátnőm igazán kitesz magáért, mindenféle földi jóval vendégel meg bennünket. Istenien főz, teljesen elvarázsol bennünket. Az órák szaladnak, közeledik a hajnali két óra. Férje, Gabi visz bennünket ki a reptérre, a Ferihegy 2A-re. Búcsúzkodunk, aztán keressük a többi utastársakat. Nagyon nagy a csend, alig pár ember lézeng, azok is csak csomagok nélkül. A táblán nem is jelzik Kos városát. Hú, itt valami árulás van! Aztán eszembe jut, menjünk át a 2B terminálra, hátha mégis onnét indul a járat. Itt valóban nagy a tömeg. A csomagokat is itt kell feladni, sőt csekkolni is, de a gépbe beszállni majd a 2A terminálon kell. Hát, ezt jól megkeverték! Nem baj, legalább eltelt az időnk. Pillanatok alatt a Travel Service gépén találjuk magunkat. Mindössze két óra és reggel hétkor már Kos szigete felett körözünk! Isteni látvány! Teljesen olyan, mint ahogy azt a topikban olvastam. Felismerem a kefaloszi öblöt, az öbölben levő Agiosz Nikolaosz szigetet a kis templommal együtt. Aztán egy éles forduló után villámgyorsan landolunk Antimachia mellett a Hippokratesz repülőtéren. Csomagjainkra szinte várni sem kell, az elsők között lépnünk ki a hűvös fogadó épületből. Mosolygó, barna, vékony fiatalember vár minket. Udvariasan bemutatkozik, ő Okos Lóránt, a Neckermann Iroda képviselője. Feltessékel bennünket az egyik buszra, egy rövid eligazítást ad mindenkinek. A transzfer gyors és pontos, alig fél óra múlva már a Sandy Beach szállodában vagyunk. Sajnos egyelőre üres szoba nincsen, a recepciós hölgy mosolyog és ígéri, amint a takarítónő beérkezik, egyből helyet biztosít, addig kéri, reggelizzünk meg. Szót fogadunk, a tágas étteremben asztalhoz ülünk. A pultokon ezernyi, finomabbnál finomabb falat, azt sem tudjuk elsőként mihez nyúljunk. Hamar degeszre tömjük magunkat, aztán körbenézünk a kicsiny faluban. Bár még csak kora reggel van, a nap egyre hevesebben süt, érezni, van ereje, a levegő pillanatok alatt átmelegszik, forróvá válik. A falut alig fél óra alatt megjárjuk, a helyi utazási irodák és autókölcsönzők prospektusaival felszerelkezünk, majd lesétálunk a tengerpartra is. A homokdünék mögött fehér, finomhomokos strand, nyugágyak, napernyők, szélfogók, röplabda és focipálya. A víz lassan mélyül, a szél meglehetősen élénk, a víz lágy hullámokat vet. Kedvünk lenne belegázolni, de ruhástól mégsem tesszük. Visszacsörtetünk a recepcióra, gondoljuk, kihalásszuk a fürdőruhákat és egyet megmártózunk. Erre azonban nem kerül sor, mert a recepciós hölgy integet, jelzi, készen van a szobánk, azt el is foglalhatjuk. Végighaladunk a csodás kerten, ami telis-tele van pálmafákkal, gyönyörű virágágyásokkal, sok-sok bonszai fácskával. A mi szobánk az utolsó épületben helyezkedik el, a második emeleten. Teraszunk a tengerre és egyben az alattunk levő nagy medencére néz, a kilátás gyönyörű, a tenger túlpartján a párás levegőben kivehető Kalymnosz és Pati szigete.

Le a kalappal a Neckermann előtt, tényleg azt kaptuk, amit ígértek! A szoba tágas, hatalmas franciaággyal, de van két pótágyunk is. A hűtő üres, nincsen minibár, de minek is! Az ablak jól zár, kitűnő a hang- és hőszigetelése. Széf ugyan nincsen a szobában, csak a portán, de mi erre nem tartunk igényt, eddig soha semmi nem tűnt el a szobából, ha Görögföldön jártunk. A TV-n német és görög adók, és bejön a Duna TV is. Rádió nincsen, a légkondicionáló egyedileg szabályozható. A fürdő tiszta, kényelmes, négy személynek is elég törölközőt és fürdőlepedőt készítettek ki számunkra. Lezuhanyozok, bár kissé kellemetlen mikor teljesen váratlanul a meleg víz helyett hideg víz zúdul a nyakamba. Egye fene, minden nem lehet tökéletes! Kinézek az erkélyre is. A teraszon kis asztalka négy székkel és örömmel fedezem fel, hogy ruhaszárító is van. Gyorsan kicsomagolok. Tibit leveszi a lábáról a hajnali kelés okozta fáradság, úgy ahogy van, ruhástól nyúlik el az ágyon és alszik egy nagyot. Közben Mastichariból Marcsi sms-ben jelez, szobáját délután két óra után foglalhatja el. Otthonról rossz hírt kapott, úgy néz ki, nem is maradhat velünk végig, egy hét után haza fog menni. Van jó híre is, valószínűleg Okos Lóri elintézi neki, hogy átkerülhessen a mi szállodánkba. Míg apa alszik, a helyi irodák katalógusait lapozom. Rögtön szembetűnő, mennyivel olcsóbban kínálják ugyanazokat a kirándulásokat, mint amiket a Neckermann. Általában 20 euró a különbség! Noteszemben bőszen jegyzetelek, előveszem az otthonról hozott iratkötegeket is. Pillanatok alatt összeállítom a két a hét programját. Teszem ezt úgy, hogy a zömét és a ki nem hagyhatókat az első hétre ütemezem be (hogy Marcsi is minél többet lásson), a második hétre pedig csak három kirándulást tervezek. Közben telefonon beszélek Marcsival, igyekszem az otthoni gondok miatt megnyugtatni és egy kis lelkierőt önteni belé. Apa felébred, megebédelünk, majd letelepszünk a tengerpartra. A topikból tudom, helypénzt csak délelőtt szednek, délután már sosem jönnek érte. Valóban így is van. Kicsit napozunk, hallgatjuk a tenger zúgását, gyönyörködünk a látványban. Egyre csalogat bennünket a víz, bele is vetjük magunkat a habokba. Tibi a sérült kezével is ügyesen úszik, alig érem utol. A víz lágyan átölel, kellemesen meleg, lágyan simogatja a bőrt. Hú, erre vártunk már egy éve! Élvezzük a csodát. Én elhagyom magam, kezem-lábam mozdulatlan, lebegek a víz felszínén, hagyom, a hullámok arra vigyenek, amerre kedvük tartja. Jó egy órát lubickolunk. Tibi a parton marad, én 16.00 órára visszamegyek a szállodába, mert Okos Lóri fogadóórát tart. A fiú minden hasznosat elmond a szigetről, megtanít pár görög kifejezést is. Miután a többi utastársak jelentkeztek a kirándulásokra, Lóri ismét megerősíti, hogy Marcsi átköltözhet hozzánk. Igaz, csak harmadnaptól lesz hely, de mi ennek is örülünk. Gyorsan meg is beszéljük, hogy következő napon áthozza magával Marcsit, egy éjszakát a barátnőnk a mi szobánkban is el tud aludni a pótágyon. Mivel Lóri ilyen rendes volt, ezért úgy döntök, két kirándulás erejéig a Neckermann-t támogatjuk, azaz Nisszoroszt és Bodrumot velük keressük fel. Az utazási iroda mindezt egy harmadik, ajándékba adott úttal hálálja meg, mely szerint egy általunk választott időpontban a Kefalosz-öbölben levő isteni Paradise Beach-re visznek el bennünket. A tengerpartra visszatérve mindezt örömmel újságolom Tibinek. Késő délután van, még egyet csobbanunk a tengerben, aztán elnyúlunk a parton. Csodálatos helyen vagyunk, minden perc élvezet! Este szétnézünk mindhárom étteremben. Az épületünk mellett található közvetlenül az olasz étterem. Úgy tűnik, finoman főznek, de kicsi a választék, olaszos ételek dominálnak. Mi bizony nem ezért jöttünk görög földre, tehát odébb állunk. A főépület emeleti teraszán található a Thalassa Étterem. Kiderül, itt csak előzetes bejelentkezés után lehet vacsorázni, sőt az italokért is fizetni kell. Mivel tegnap nem voltunk módunk bejelentkezni mára, illetve kedvünk sincsen estélyi ruhát, Tibinek meg főleg nem hosszú nadrágot húzni, marad a főétterem. Ez a legjobb választás! Rengetegen vannak, még sincs zsúfoltság. A pincérek kedvesek, mosolygósak, azonnal terítéket hoznak, leültetnek bennünket. A svédasztalokon fantasztikus a kínálat. Két hosszú pulton csak főételek, legalább nyolcféle, számos köret, külön soron saláták tömkelege, egy másik asztalsoron csak gyümölcsök, megint másikon sütemények kelletik magukat. Az italos pult tetszik a legjobban. A vörös és fehér bort saját magunk csapolhatjuk hordóból, ugyanígy a sört is. Édesapámnak kéne itt lennie, nagyon élvezné a dolgot! Persze üdítők közül is válogathatunk, akár szénsavasat, akár menteset. Komótosan eszegetünk, megállapítjuk nagyon finoman főznek, háziasak az ízek. A kiürült ételtárolókat egy pillanatig nem hagyják üresen, folyamatos az utánpótlás. Még a későn jövőkre sem szólnak rá, szívélyesen kínálják őket hellyel. Sok a kisgyerek, a pincérek velük is türelmesek, főleg a nagyfőnök, aki folyton játszik velük.

Este ismét sétálunk egyet a faluban. Összeismerkedünk a Tigaki Tours irodát vezető helyi, jópofa, nagybajszú idős bácsival. Az öreg rendkívül kedélyes, folyton nevet mindenen, főleg saját szóviccein. Pillanatok alatt megtudunk családjáról mindent. Közben érdeklődünk a kirándulási lehetőségek és az autóbérlés kondíciói felől. Kiderül, kiskocsit, pl. Matizt 3 napra 115 euróért tud biztosítani bármikor. Jogosítványomat előveszem, kérdezem, ez elég lesz-e a bérleti szerződés megkötéséhez. Az öregnek fülig szalad a szája, mikor az adatokból rájön, hogy orvos vagyok. Össze-vissza puszilgat, máris a lányait látja bennem. Megtudjuk, három lánya van, mindegyikből orvos lett, az egyik gyerekgyógyász, a másik a kórboncnok, a harmadik immunológus. Faggat engem is, milyen szakterületen dolgozom. Mondom: geriáter vagyok. Még jobban felvillanyozódik, és mondja is: aki az öregeket szereti, az rossz ember nem lehet! Tibivel látjuk, itt az idő az alkudozásra. Számításunk beválik, az öreg a nagy örömben szívesen elenged jó pár eurót, sőt ő maga ajánlja fel, hogy a tervezett bérlési nap előestéjén elhozhatjuk az autót.

Érezzük, ez csuda klassz nyaralás lesz, el nem ronthatja semmi!

2. nap:

Hosszú hónapok óta nem adatott meg egyikünk számára sem, hogy reggel lustálkodhassunk. Most aztán alaposan belehúzunk, így a reggelit is majdnem sikerül lekésnünk. Nagyon szép idő van, hétágra süt a nap, a levegő forró, a szervezet vízért kiált: Tenger, tenger…! Viszont a tengerparton igen erős a szél, nagyok a hullámok, a víz teljesen zavaros, hatalmas hínárhalmokat vet partra a víz, az egész gusztustalan látvány. Sarkon fordulunk, szomorkásan ballagunk vissza a nagy medence mellé. Nagy nehezen találunk két szabad nyugágyat, egy kis árnyékot is, majd letelepszünk. A változatosság kedvéért ismét szundítunk egy nagyot. Mire felébredünk, körülöttünk a tér kiürül, a szállóvendégek nagy része ebédel. Mi kihasználjuk a hirtelen jött magányt, a medencébe vetjük magunkat. Végre nem kell senkit kerülgetni, az ember szabadon lapátolhat a vízben. Szinte az egész napunk itt telik el. Vacsora közben Okos Lóri megérkezik Marcsi barátnőnkkel. Mintha hetek óta nem találkoztunk volna, úgy folyik belőlünk a szó, annyi a mesélnivaló. Az estét a medence bárjánál egy-egy pohár Sandy Baeach koktél mellett fejezzük be.

 

3. nap:

Reggel komótosan kelünk, aztán észbe kapunk, itt egy órával előbbre jár az idő. Gyorsan összerámolom a kirándulós hátizsákot, rohanunk reggelizni. A kirándulóbusz feltűnően pontosan érkezik, hajszál híján lemaradunk róla. Nagy kár lenne érte, mert a mai napon Nissziroszra, a vulkánszigetre látogatunk! Kardaména kikötőjéből indul a komp. Az út egyhangú, időnként kopár szigetek mellett haladunk el, ugyanakkor folyamatosan bámulatba ejt bennünket a tenger tisztasága és tintakék színe. Marcsival nagyon figyelünk, reménykedünk, hátha sikerül delfineket látni, de be kell érnünk egyetlen repülő hallal. Azért ennek is örülünk, mert ilyenhez sem volt eddig szerencsénk. Az út utolsó harmadában félig lepusztított sziget mellett haladunk el. A parányi kikötőben daruk, szállítókocsik viszik a habkövet és töltik bele nagy hajók gyomrába. Az idegenvezetőtől, Okos Lóritól megtudjuk, itt összesen 15 ember dolgozik, és ha ilyen ütemben folytatják a kitermelést, 30 év múlva Gyali szigetének már csak hírét hallhatjuk, nyoma sem lesz. És ennek mi nők vagyunk az okai, mert bőrkeményedéseinket és repedt sarkunkat a habkővel való dörzsöléssel próbáljuk eltüntetni. Elszörnyedek magamban! Úristen! Ennyi repedt sarkú nő van a világon, hogy miattuk még szigetek is eltűnnek! El is szégyellem magam, de tudom, a világot megváltani ezzel nem lehet. A hajónk fordul, feltűnik a vulkánsziget fővárosa Mandraki, illetve a tőle 1-2 kilométerre fekvő kis halászfalu Páli. Mindkét település csöppnek tűnik. Az egész szigetet összesen 1000 ember lakja, a lakosság a két világháborút követően jócskán megfogyatkozott, az emberek a jobb megélhetés reményében Amerikába és Ausztráliába vándoroltak ki. Akik itt maradtak, azoknak a turizmus ad soványka kenyeret, illetve néhányan a csak itt termelt mandulaszirup forgalmazásából élnek. A fővárosban lakik a túlnyomó többség, 700 ember. A szigeten elszórtan akad még pár falucska, ezekben 30-40 ember tengeti mindennapjait. Ennek ellenére a kikötőben óriási a tömeg, úgy látszik a szezonban legalább megtízszereződik a népesség. Rutinosan folyik a turisták irányítása. Buszokba terelnek bennünket, aztán megkezdődik a lassú, kanyargós-szerpentines hegyi menet. A mi járgányunk kívülről ugyan fiatalos külsejű, azonban a motorja kissé beteges, olykor-olykor köhögősre veszi a figurát, de szerencsésen feljutunk a kráter magasságáig. Sofőrünk az egyik kanyarban megáll, pár perc erejéig innét szemlélhetjük meg a kalderát. Valóban nagyon szép, sűrűn csattognak is a fényképezőgépek. A busz motorja ismét felberreg, hamar elfoglalja mindenki a helyét. Míg újra felfelé kaptatunk, Okos Lóritól megtudjuk, a helyiek miként képzelték Nisszirosz megszületését. Történt egyszer réges-régen, még az isteni időkben, hogy Polipotész, az egyik gigász, igencsak megharagította a tengeristen Poszeidont. Poszeidon felkapta háromágú villáját, mérgében a Kos szigetre menekülő Polipotészre dobta, ezzel kihasítva a kefaloszi részből egy nagy darabot. A kitépett óriási sziklatömb a gigászra zuhant, maga alá temetve őt a tenger mélyébe. E leszakadt sziklatömbből jött létre Nisszirosz szigete. Azóta is a tenger és a szikla foglya és egyben őrzője Polipotész. Ha Polipotész őrjöng, a tenger haragos hullámokat vet és a kráter füstölögni kezd. Míg a mesében idáig érünk, már el is jutottunk a célig. A valóságban persze a 300 méter magasan levő kráter a szokásos vulkáni módon keletkezett, az utolsó kitörést kb. 120 évvel ezelőtt datálták. A helyiek Stefanos-kráternek hívják, kissé ovális alakú, legszélesebb átmérője 260 méter, mélysége közel 30 méter. Hófehér sziklahasadékokban vezet lefelé az út, helyenként még most is füstölögnek a rések, erős kénes szagot árasztva, illetve a rések környezetében sárgás kristályos kicsapódást képezve. Elképesztően nagy a hőség, a talpunk szinte izzik, a legmélyebb pontokon akár 60-70 Celsius fokot is lehet mérni. Persze bennünket ez abszolút nem érdekel, a kíváncsiság keltette izgatottság miatt az egészből alig érzünk valamit. Egyre-másra csodálkozunk és hitetlenkedünk a föld mélyébe vezető járatokon, a belőlük előtörő kénes gázokon, vagy éppen a fortyogó gejzírszerű képződményeken. Itt-ott hatalmas kénes kövek citromsárgán virítanak, sűrű, fojtó füstgázokat eregetve magukból. Repülnek a percek, észrevétlenül telik el az a háromnegyed óra, amit a buszvezető az indulásig engedélyezett. Próbálkozunk mindenféleképpen rögzíteni a látottakat, ki fényképezőgéppel, ki kamerával, ki pedig köveket gyűjtöget. Azaz csak gyűjtögetne, mert a kénes kőzet nem adja egykönnyen magát! Forró, éget, szinte leperzseli a szőrt és a bőrt az ember kezéről. Azért mégiscsak sikerül egy-két szép darabot hozni emlékbe. Futva kaptatunk fel a kráter oldalán, épp csak elérjük a buszt. Alaposan kimelegszünk, gondoljuk a visszaúton kifújjuk magunkat. Ehelyett azonban a busz motorja játszik Polipotészt, sűrű fekete fellegeket ereget, az ablakokon a füst ömlik befelé, alig kapunk levegőt. Sofőrünk igyekszik mindenkit megnyugtatni: No problem… De valahogy a kedélyek csak nem csitulnak. A sofőr félrehúzódik az úton, azaz inkább a szerpentin egyik szélén. Hajmeresztő a látvány! Kint is, bent is gomolyog a füst, alattunk a mély szakadék! Szép kilátások mondhatom! Szerencsére a sofőr érti a dolgát, megzabolázza a motort, kitisztul a levegő és száguldunk is lefelé! Ó, csak egyszer talajt fogjon a lábam!

Hála a jó égnek, percek alatt ismét a kikötőben vagyunk. Rövid szusszanás után a főváros szűk, zegzugos utcácskáin folytatjuk sétánkat. Hófehér, kékre festett ajtós és ablakos házak között haladunk, a szél jólesően borzolja bőrünket és hajunkat a forró déli napsütésben. Elsőként a kolostort nézzük meg, itt a nagy ijedelem után Marcsi barátnőmmel hálából gyertyát gyújtunk. A kolostor hátsó kapuján kilépve egyre szűkebb utcákba jutunk, hófehér lépcsősor vezet felfelé. A sziklaszirt tetején az 1315-ben épített johannita vár romjai állnak, ennek közepén a kicsi Panagia Szpilani kolostor magasodik. Az épületet belül és kívül is hamar körbejárjuk. A kilátás a tenger felé pazar, persze készül is egy csomó fotó. Aztán ismét leereszkedünk a lépcsősoron. Hangulatos, a tengerre néző kisvendéglőbe visz utunk. Az előétel görög saláta (horiatiki), aztán egy helyi, növényi eredetű alapanyagokból készült fasírtféle következik, befejezésként pedig egy adag nagyon gyorsan felejthető sült hús, sült krumplival. Ha választhattunk volna, biztosan mást kérünk, de ezzel kell megelégednünk. Nagyon sokat itt nem is időzünk, inkább a kikötő felé indulunk. Marcsi barátnőmmel alaposan lemaradunk Apától, kezdetét veszi a helyi kis boltokban való nézelődés. Érdeklődünk a mandulaszirup felől. Megtudjuk, 1 dl szirupot 2 dl vízzel kell hígítani, így kapunk egy kesernyés ízű üdítőitalt. Persze veszünk is egy-egy üveggel. Tibi a kikötőben nézelődik, míg mi vásárolgatunk. Gyorsan telik az idő, négy órakor indulunk vissza. A tenger nyugodt, hajónk nyugodtan halad. Délután a szállóba visszatérve még egy kis medencefürdőzésre is van időnk vacsora előtt. Később pedig elhozzuk a nekünk ígért Kis Matizt. Az estét ismét koktélozással zárjuk, ilyen gyönyörű napot miként is lehetne másként! A változatosság kedvéért most Tropicana koktélt iszunk és élvezzük az élő zenét. Mondtam már? Imádom ezt a szigetet!

 

 

4. nap:

Mától indul a szigettúra! Már itthon megterveztem a menetrendet, ennek alapján járjuk végig Kos szigetét. Ebben van egy igen jó barátunk, Kis Matiz-nak hívják. Tündéri, hófehér, csöpp kis járgány. Kezes bárányként viselkedik, szófogadó, hamar megszeretjük. Megegyezünk, a sofőr Marcsi lesz, a navigátor szerepét Tibi játssza, én pedig a tudnivalókat sorolom mindenről. Ez utóbbi szerepemnél fogva a hátsó ülést én bérelem ki.

Első utunk a Marmari és Tigaki falu között elterülő Aliki nevű sós tóhoz vezet. Olyan, mint ahogy arra számítani lehetett. Kicsi, nagyrészt kiszáradt, a szárazföld felőli része kissé posványos, büdös, de azért a madarak kedvelik. A tenger felőli részen a só kicsapódott, hófehérré varázsolva a környezetét. Egy-két kidőlt száraz fa, ágak-bogak adnak különös hangulatot a helynek. Itt sokáig nincs értelme időzni, indulunk is tovább a sziget fővárosa felé. Úgy döntünk, a főúttal párhuzamos, a falvakat összekötő úton haladunk. Az út minősége a hazai viszonyokhoz mérten elfogadható, jól is járható, kb. 20 perc alatt Kos városában vagyunk. Gondolom formán tájékozódunk, sikerül is egy nagyon jó parkolóhelyet találnunk a hosszú tengerparti sétányon, nem messze a vártól. Pár percre innét mindjárt meg is csodáljuk a száz éves fikuszt, aztán elérjük a Rendőrség fehér, toronybástyás épületét, majd körbesétáljuk a várat és a Mandraki nevű kikötőt. Kost minduntalan Rodosz városához hasonlítjuk. Elszomorodva állapítjuk meg, hogy a kikötői oldalon a johannita korból származó várat teljes egészében eltakarja a vámház. Igazán szebb építményt is emelhettek volna oda, mondjuk olyat, aminek a fala a várhoz hasonlóan kőből kirakott, az oldalára színes bougenvillea kúszik fel… A várhoz a pálmafákkal szegélyezett Finikon, azaz Hippokratesz sétány vezet, az út felett kőhíd ível át. A hidat húgyszagú lépcsősoron közelítjük meg. Egy nagy térre jutunk, előttünk magasodik Hippokratesz fája. Állítólag annak a fának a hajtásából fejlődött, amit még Hippokratesz ültetett és ami alatt maga is tanított. A famatuzsálem most kb. 500-600 éves lehet, törzse 14 méter átmérőjű, de erősen üreges és korhadásnak indult, törzsét és ágait több helyen vaskorlátok, állványok tartják. A monda szerint e fa alatt oktatta tanítványait a híres ókori mester. Na, én pedig itt követem el nyaralásunk legnagyobb baklövését! A szokásos fotózáshoz készülve szemüvegemet a pólóm nyaknyílásába akasztom. Egy óvatlan pillanatban a szemüveg megszabadul tőlem, de hiába veszem észre, a keresett helyen a méregdrága gyógyszemüvegemnek már hűlt helye sincs! Kérdezősködünk az éppen ott tébláboló olasz turistacsoport tagjaitól is, de csak csóválják fejüket, ők bizony nem láttak semmit! Pedig annak a szemüvegnek csak ott kéne lennie! Az ügyes megtaláló napszemüvegnek vélhette, gyorsan zsebre rakta, aztán már nagyon ciki lett volna visszaadni! Pedig ez a szemüveg a speciális lencséje miatt sokba került, éppen annyiba, mint egyikünk kétheti nyaralása! Nem baj, a kedvemet nem hagyom elrontani, ha most lelkileg összetörök, ez az egész nyaralásra rányomja bélyegét. Tehát ettől kezdve nem foglalkozok a dologgal. Tibivel és Marcsival betrappolunk a várba, szétszéledünk a szélrózsa minden irányába! Szerencsére nyakamban a fényképezőgép, annak optikáján keresztül minden tökéletes! Gyártom is sorban a szebbnél szebb fotókat. Ugyan az udvar elég kopár, kiszáradt a fű, méteres sárga kóró lep el mindent, mégis szemet gyönyörködtető a látvány! Várfalra fel, várfalról le, hídon át, hídról le, míg teljesen körbe nem érek. Aztán egy újabb kör következik, most nem hagyom ki a lőréseket sem, mindegyikbe felmászok és kifelé is fotózok. A kikötő csodás képet mutat felülről! Szent János lovagjainak erődje után ismét szemüveg kereső túrára indulunk, persze eredménytelenül. Azért megcsodáljuk a platánfa mellett álló, antik oszlopok felhasználásával készült török kutat, melyből a Pán-forrás fakad. Állítólag ez a legrégibb gyógyvíz a szigeten. A kút mellett magasodik a Loggia nevű mecset és a karcsú minaret. Eddig négyszer omlottak le falai, legutóbb az 1955-ös földrengést követően építették újjá. A mecset mellett kerítéssel körbevéve ásatási terület húzódik meg. Végigsétálunk rajta, nem különösebben érdekes a többiek számára. Én azonban megint felfedezek három egymás melletti oszlopot, ami megdobogtatja a szívem! Imádom az ókori oszlopokat. Száz és száz fotót készítettem róluk, nemcsak görög földön, hanem Tunéziában, Egyiptomban és Jordániában is. Hiába azonos stílusúak, mégis mindegyik más. És persze másként süt le a nap rájuk, egyszer ezüst fényben fürdenek, máskor meg aranyló színekben csillognak. Csoda, hogy szeretem őket? Fotó készül ilyen nézetben, fotó készül olyan nézetben, illetve a nappal szemben is, mert így csak a sziluettjük fog jól látszani! Tibi és Marcsi siettet, eléggé elfáradtak, meg is szomjaztak a melegben. Az ásatási kertből kiérve egy nagy téren kötünk ki. Előttünk a Deftedar mecset, oldalt az Archeológiai Múzeum, szemben velünk pedig az Agóra, azaz a piac épülete áll. Ez utóbbit rögtön felismerjük. Mindjárt be is lépünk, majd ugyanazzal a lendülettel ki is lépünk belőle. A csuda sem gondolta, hogy az egész csak pár lépés széles, pár lépés hosszú. Bizony alaposan csalódunk, mert igazi nagy zöldséges és halpiacra vágytunk. Azért Marcsi így is talál magának érdekes dolgokat, olyasmit, amivel szeretteit meglepheti. A vásárlás után az Agóra előtti egyik presszó teraszán leülünk. Tibi sört kortyint, mi pedig jeges frappét kérünk. Komótosan, kényelmesen szürcsölgetünk, közben bámuljuk a hömpölygő tömeget, a forgatagot. Aztán sétálunk a belvárosban, mászkálunk kis sikátorok között, majd nagy kört leírva ismét a kikötőbe érünk vissza. Úgy döntünk, mára ennyi elég volt a belvárosból, inkább továbbállunk. A Kis Matiz elhúz az odeon mellett, aztán másik romkert következik. Megállni a sűrű forgalom miatt nem tudunk, az is igaz, hogy a nagy meleg miatt igazából kedvünk sincsen hozzá. Elhagyva a fővárost rátérünk az Aiszklepion felé vezető útra. Eltévedni nem lehet, alig 15 perc alatt érünk oda a Dikeosz-hegy lábánál elterülő rommaradványokhoz.. Számomra különösen nagy varázzsal bír a hely szelleme, hiszen magam is orvos vagyok. Azt hiszem, minden egészségügyi dolgozó így van ezzel. Ilyen szent helyre lépni nagyon magasztos élmény. Nemcsak orvosi esküm szövege jut eszembe, hanem az Aiszklepionról szóló görög mitológia ide vonatkozó része is. A történet Apollón isten és a kos szigeti szép Korónisz szerelmével kezdődött. A féltékeny Apollón, Delphoi-ba indulása előtt egy fehér varjúra bízta a lányt. Korónisz, méhében szerelmük gyümölcsével, megcsalta az istent és a hírrel a varjú azonnal Apollón után indult. Az isten, meghallván a szörnyű eseményt, első dühét a varjún töltötte ki azzal, hogy örök időkre feketévé változtatta a madarat és annak minden ivadékát (ha belegondolok, ez igaz is lehet, hisz ki látott már fehér varjút!). Apollón rögtön elpanaszolta a rajta esett sérelmet nővérének, Artemisznek, a vadászat istennőjének. Artemisz bosszúból halálra nyilazta Koróniszt. Amikor a lány teste már a halotti máglyán feküdt, Apollón nagyon megbánta tettét. Ugyan feléleszteni isteni mivolta ellenére sem tudta Koróniszt, de méhéből az utolsó pillanatban sikerült kiszabadítani közös gyermeküket. A kisfiút Aszklepiosznak nevezte el és a bölcs Kheiron kentaur barlangjába vitte. A gyermek nagyon okos volt, mire felcseperedett, megtanulta az orvoslás és a vadászat minden csínját-bínját. Tehát a történet szerint Kos sziget első orvosa Aszklepiosz volt. Az ő barlangja mellett fakadtak a gyógyító források magas vastartalmú vizei, e területen épült az első kórház. Aszkleiposz tudásban odáig jutott, hogy képes volt halottakat is életre kelteni. Zeusz ezért megharagudott rá és villámával halálra sújtotta. Aszkleiposz legjobb tanítványainak két fia és két lánya (Hügieia és Panakeia) bizonyult. A tudás később nemzedékről-nemzedékre szállt. A gyógyító szentély híre gyorsan terjedt, a világ minden részéből érkeztek a gyógyulni vágyók. Kezdetben csak a víz (görögül: nero) hatását használták ki, ezért több medencét építettek. Később azonban Aiszklepiosznál is erősebbé vált Hippokratesz kultusza. Hippokratesz az ókor klasszikus orvos alakja volt, a szigeten látta meg a napvilágot Krisztus előtt 460-ban. Az itt élők őt apai ágon Aszklepiosz 18. vagy 19. leszármazottjának tekintik, anyai ágon pedig Heraklész 20. generációs utódjának tartják. A neves doktor nemcsak gyógyított, hanem tanított is, 57 írásos munkája maradt fenn az utókor számára. Ezek közül legnevezetesebb a ma is minden egészségügyi dolgozónak kötelezően betartandó orvosi eskü szövege. Hippokratesz elsőként hirdette a beteg megbecsülését, az orvosi alázatot és a teljes gyógyulás minden eszközzel történő elősegítését tartotta a legfontosabbnak. A víz mellett előszeretettel alkalmazta a különféle gyógyfüveket, a masszázsterápiát, a gyógytornát, a diétát, a hipnózist, a zenehallgatást, a lelki beszélgetéseket, a szabad levegőn való meditációt, a friss forrásvíz fogyasztását és a vallási szertartásokat. Abban az időben a gyógyítók az ember egészét nézték, a test és a lélek nem különült el szemléletükben, a fizikai betegségek okát a lélekben keresték. Ennek megfelelően Aszklepion úgy lett kialakítva, hogy a gyógyulás három szinten menjen végbe. Elsőként a fizikai, másodjára a lelki, végül a szellemi szinten. A szintek lépcsőzetesen emelkedtek, az egyik szintről a másikra csak akkor lehetett lépni, ha megtörtént a gyógyulás az alsóbb szinten. A negyedik teraszon maga a templom és az erdő volt, ahova a gyógyítók és a papok rendszeresen visszavonultak, hogy saját lelkükben is rendet teremtsenek. A kórházat folyamatosan bővítették és szépítették a hálás betegek adományaiból. Persze nemcsak a gazdagok gyógyulhattak, hanem a befolyt összegekből fedezték a szegény emberek kezelését is. A gyógyhely virágkorát az időszámításunk előtti 250 körül érte el, az egyiptomi Ptolemaidák idején. A szentélyben állítólag még Kleopátra is kezeltette magát.

Nagyon kíváncsi vagyok, mi maradt meg mindebből az utókor számára. Szűk kertkapun, majd összeérő lombú fák hűs árnya alatt érünk a négyszintes, mesterséges teraszok alá. Így romjaiban is fantasztikus látvány! Az első teraszon csupán néhány medence maradványai láthatók. Széles lépcsősoron jutunk fel a második szintre, mely korábban a kórház színteréül szolgált. Itt sajnos szinte semmi nem maradt pár márványoszlop töredékein kívül. Pedig hatalmas a terület, képzelem, micsoda épületek állhattak itt hajdanán! Ugyan hány embert tudtak gyógyítani egyszerre? A harmadik szinten a lépcsősor mindkét oldalán a támfalként is szolgáló kövekből húsz boltívet alakítottak ki. Korábban ezekben álltak az adományozók szobrai. Állítólag a fal mögött két földalatti szobát is felfedeztek az ásatások során, ez valószínűleg a fertőző betegek elkülönítésére szolgált. Néhány boltív alatt kis medence található, ebben gyűlt össze a gyógyforrás vize. A terasz jobb oldalán állt valamikor a Naiszkosz, azaz a kis szentély, melyet Claudius császár korában emeltek Aszklepiosz és lányai tiszteletére. Ebben a szentélyben tartották a szent kígyókat is. Ettől pár lépésnyire ismét medencék maradványait leljük fel. A terasz közepén áll az Aszklepiosz oltár, ez állítólag a legrégibb műemlék itt, valamikor i.e. 420 körül építették. Tőle jobbra és balra is egy-egy templom romjait, illetve csak két jón oszlop maradványait látjuk. Mellette állt a papok háza, mely a tanítók és főpapok lakhelyéül szolgált. Tudom, az ásatások során akadtak rá jó pár darab bronzból készült orvosi eszközre, melyek az első ilyen jellegű tárgyi emlékeknek számítanak. Ohó, most meg mit látok? Micsoda hófehér korintoszi oszlopok! Megint rám tör az oszlopmánia, nem győzök betelni a gyönyörűséggel! Mértani pontossággal állnak egymás mellett, egyforma magasan, némely nézetből az összes csak egynek látszik. A háttérben az ég kékje észrevétlenül kúszik a tintakék tenger színébe, a messzeségben feltűnnek a török partok, azaz a szemben fekvő Bodrum, a hajdani Halikarnasszosz! Itt már a látvány is gyógyít, nem kellenek ehhez füvek és pirulák! Gondolataimban megelevenedik a hajdani antivilág, magam előtt látom a tógás férfiakat, a gyógyulni vágyó tunikás, bodorhajú asszonyokat. Szinte hallom léptük suhogását, a víz csobbanását, a jajszavakat és a gyógyulók örömteli kacaját. Igen, tényleg nevetést hallok! Tibi nevet mellettem, látja, megtaláltam kedvenc témámat, és hogy nem tudok szabadulni tőle! Ő hamar felkaptat a fekete lépcsősoron a negyedik teraszra, eltűnik, mi pedig Marcsival tovább szemléljük a csodát. Fényképezőgépemmel igyekszem megörökíteni minden pillanatot, minden mértani alakzatot és formát. Miután kigyönyörködtük magunkat, mi is Tibi után eredünk. A legfelső, azaz a negyedik teraszon állt egykoron a hatalmas, 35x20 méter alapterületű Aszklepiosz templom, melyet 108 óriási dór márványoszlop szegélyezett. A belső áldozati oltár mellett állították fel Aszklepiosz és Hügieia szobrát. Sajnos ebből sem sok minden maradt. Az alapok ugyan jól kivehetőek, a hajdani oltár helyét egy vastag oszloptöredék és rajta keresztbe fektetett széles kőtömb jelképezi. A teraszt jobbról indulva járjuk körül, kicsit hűsölünk az árnyas liget fái alatt és ismét gyönyörködünk a fantasztikus panorámában. Nagyon elfáradtunk, a hosszas séta és a nap melege kellőképpen kivette az erőnket. Szomjasak, éhesek is vagyunk. Még egy utolsó pillantás erre a szépséges helyre, és búcsúzunk. Kifelé menet megtaláljuk a szentély cirmos színű macskáját is, ő urasága egy fatönkön elnyújtózva alszik az árnyékban, közben nagyokat nyög. Ugyan miről álmodhat? Róla készítek egy kedves fotót és már indulunk is haza.

Vacsoráig még jócskán van időnk, bekapunk pár szelet Cerbonát a hazai készletből. Úgy döntünk, fürdünk egyet a tengerben. Csakhogy az egészből megint nem lesz semmi. Igen erős a szél, óriási hullámok verik a partot, felzavarva a vizet és a tengernyi hínárt. Sarkon fordulunk, és a medence mellett telepszünk le. Tibi nagyon várta a tengeri fürdőzést, el is szontyolodott rendesen. Marcsi igyekszik a kedvében járni, próbálja őt felvidítani mindenféle praktikákkal. Az én drága páromnak azonban csak nem akar megjönni a kedve! Aztán egyszer csak hangosan nevetni kezd! Persze, már én is látom, Marcsi a vízben bohóckodik, most éppen kézen áll. Csak a lábai lógnak ki a vízből, furcsán kalimpál velük. Párszor még megismétli a mutatványt, mi meg jókat szórakozunk rajta. Úszni sajnos a nagy tömeg miatt nem sikerül, helyette azonban jót alszunk még vacsora előtt. Azt mondják, evés közben jön meg az étvágy! Ez így is igaz. De nekünk nem az ételek vonatkozásában támad kedvünk, hanem éjszakai fürdőzésre. Vacsora után úszódresszbe öltözve, kamerával, fényképezőgéppel és fotósállvánnyal felszerelkezve Embros Therma felé indulunk. Igyekeznünk kell, hamar sötétedik, lassan az orrunk hegyéig sem látunk. Szerencsére nem vétjük el az útirányt, bár táblák a célt sehol sem jelölik. Marcsi óvatosan hajt, meg is találjuk a melegvizes fürdőhöz vezető utat. Még a tetőn leparkolunk és gyalogosan vágunk neki a kanyargós sötétségnek. Elemlámpát elfelejtettünk hozni, az pedig egyikünknek sem jut eszébe, hogy mobil telefonnal világítsunk. Helyette fényesen ragyognak a csillagok, a félhold mosolyog ránk. Egy-kettőre leérünk a tengerparthoz. Meglepődünk, milyen sok a kiránduló most is. Azt hittük, csak nappal van tömeg. Leszórjuk cuccainkat. Apa fényképez, Marcsi pedig terpeszállásban áztatja jobb lábát a meleg vízben, balját pedig a hideg tengerben, én pedig a kavicságyon keresztül a meleg vízbe gázolok. El sem hiszem, milyen természeti csoda részesei vagyunk. Igyekszem a zubogó forrás közvetlen közelébe jutni, de olyan forró a víz, hogy a bőröm nem viseli el. A könyvekben azt olvastam, hogy csak 35-37 fokos, de szerintem ez jóval több negyvennél is. Orromat nem facsarja a kénes szag, inkább kellemesnek mondanám, kissé a mi zalakarosi fürdőnkre emlékeztet. Jól esően nyúlok el, áztatom magam, mint a vénasszonyok. Persze a többi ember is ezt teszi. A kövekkel kirakott mesterséges medencében folyton mindenki mindenkivel helyet cserél, így próbálva ki az összes részt. A legérdekesebb, mikor a kövek alatt gubbasztva a tenger hidegnek tűnő hullámai az ember nyakába csapnak. Kicsit felszisszenünk, de azért maradunk, várjuk a folytatást. Marcsi még mindig terpeszállásban van, de irányt váltott, most bal lába van a melegvízben, a jobb a hidegben. Tibi pedig iparkodik befelé az emberek között, ő is elterül a termál medencében. Sérült karjának különösen jót tesz a víz, fájdalma és karzsibbadása sokat enyhül, izmai meglazulnak, egészen felpuhulnak. Jó itt ezen a helyen! Talán egy-másfél órát punnyadunk a vízben. Utolér bennünket az álmosság, szemeink majd leragadnak. Igen későre jár, fájó szívvel, de hazafelé vesszük az irányt. A szerpentines katlanban megint csak a csillagok és a hold mutatják az irányt. A meleg meltemi szél erősen fúj, mire felérünk a parkolóhoz, meg is száradunk. Én hamar elszenderedem a hátsó ülésen. Arra ébredek, hogy Marcsi leállítja a Kis-Matizt, Kos városában vagyunk a tengerparti sétányon. Dörzsölöm a szemem, de nem káprázik. A vár és a Rendőrség hófehér épülete kivilágítva ragyog, csodaszép látvány. Tibi a sétálóktól nem zavartatva magát, fürdőnadrágban, éppen szereli össze a fotóállványt. Itt készülnek a legszebb éjszakai képeink. Kb. órácskát időzünk. Hazaérve holtfáradtan esünk bele az ágyba.

 

 

 

 

5. nap:

A tegnapi igen fárasztó nap után nehezen bírunk kikászálódni az ágyból kora reggel. Pedig igyekeznünk kéne, mert a sziget legtávolabbi csücskét, a Kefalosz félszigetet céloztuk meg. A Tőzsér könyvben és a Kos sziget topikban rengeteg információt sikerült összegyűjteni erről a régióról. A közölt fotókon szerpentinek, csodálatos, kristálytiszta vizű öblök, hangulatos apró templomok keltették fel érdeklődésünket, közte a Chillandriu-öböl, melyet eddig csak keveseknek adatott meg látni. Természetesen ez utóbbi a mi programunkban is szerepel, semmiképpen sem akarjuk kihagyni. Bőséges reggeli után, térképekkel, jegyzetekkel, fotóapparátusokkal, strandolásra alkalmas cikkekkel alaposan felszerelkezve indulunk útnak. Elsőként a Plaka fennsíkot szeretnénk bejárni. Már Antimachia előtt hosszú katonai konvoj kellős közepébe csöppenünk. Különböző nagyságú és személybírású tehergépkocsik ponyvás platói alatt üldögélnek a katonák, köztük szép számmal nők is. Teljes menetfelszerelésben kornyadoznak a kora reggeli hőségben, látszik, nem helyiek, a ponyvát sokszor felemelve kémlelik ők is a tájat. Szomorúan vesszük tudomásul, itt most hadgyakorlat kezdődik. Sajnos emiatt a Plaka felé vezető összes bekötő útra kitették a behajtani tilos táblát, és sorompóul szolgáló faléceket helyeztek el. A katonai konvoj tagjai bejuthatnak, mi nem. Továbbra is a főútra kényszerítve láthatóvá válnak a mélyedésekbe vájt betonbunkerek, a kiképzőfalak, az álcázott harckocsik, illetve számos jellegzetes tereptárgy. Sajnálattal vesszük tudomásul, most a sziget eme része kimarad, talán máskor sikerül bejárnunk. Csak egy rövid fotószünetet tartunk az Agiosz Nikolaosz-öböl feletti domboldalon, majd komótosan végighaladunk Kefalosz városán. Itt kéne a szerpentines útról fotókat készítenünk, sajnos azonban egy jókora szemétszállító autó araszol előlünk, emiatt se nem látunk, sem fotózni nem tudunk. Már kiérünk a városból, mire a nagy jármű lekanyarodik előlünk az útról. Úgy gondoljuk, visszafelé jövet bepótoljuk a hiányt. A környező dombok felett erősen párás a levegő, a szemközti Zini hegy csúcsa pedig szürke fellegekbe burkolódzik. Kis pihenőt tartunk az egyre szűkülő műút mellett, mert kis romos házikót fedezünk fel. Végül is az építmény semmiféle kuriózumot nem rejteget, viszont mellette a domboldalban nagyon szép homokkő barlangokat találunk, melyek olyanok, mintha orgonasípok lennének. Egyszer csak a semmiből megtermett pulykakakas tűnik fel, fejbőre pillanatok alatt lilásvörösbe vált, fejét és szakállát bőszen rázza, farktollait megemeli és elindul felénk. Mi egészen ledermedünk, ijedségnek nem mondanám, de lábunk a földbe gyökerezik. Először én térek észhez, már kapom is fel a fényképezőgépet. A pulyka valószínűleg ilyet még sosem látott, ezért lelassít. Kedvesen pózt áll, majd mintha mi sem történt volna, kedélyesen elbaktat mellettünk. Tibi siettet bennünket, mérges, holmi pulykára ne pazaroljuk a drága időt, még annyi mennivalónk és látnivalónk lesz mára! Eztán már meg sem állunk az Agiosz Nikolaosz templomig. Sajnos a kapu zárva, egy teremtett lélek sincs a közelben, az épületbe bejutni nem tudunk. Kénytelenek vagyunk megelégedni a külső látvánnyal. Ismét megcsodáljuk a mögötte magasodó felhősipkás hegyet, illetve a túlsó domboldalon sorakozó forgó szélkerekeket. Készítünk pár képet, majd lassan legurulunk a tengerpartig. Festői táj tárul elénk. Homokkősziklafalak, mély öblök, türkizkék tenger, hatalmas kövek tarkítják a partot. A szél süvít, alig halljuk egymás hangját. Marcsi egy ölre való követ gyűjt az akváriumába, Tibi videóz, én is szorgalmasan kattogtatom a fényképezőgépet. Aztán férjurammal felfedezünk egy vitorlást, melyet az egyik homokkősziklafal tetejét horgonyoztak le. Aláállva olyan képet lehet készíteni róla, mintha a hajó egy magányos hegy csúcsán ülne, akár Noé bárkája, az Ararát ormán. Jó órát időzünk el ezen a helyen. Aztán a kirándulók hada egyre szaporodik, úgy döntünk, indulunk tovább. Nem szeretjük a tömeget, ha valahol hirtelen sok ember terem, ott a hangulat elvész. Kis Matizunk újra felkapaszkodik a keskeny útra. Egészen az Agiosz Nikolaosz elágazóig megyünk vissza. Marcsi lassan hajt, nehogy eltévesszük az útirányt. A következő célunk a Chillandriu-öböl. Egyik térképen látjuk ilyen néven szerepel, a másik térképen az öbölnek neve sincs. Itt viszont az útjelző táblák Cavo Paradishe Beach-et jelölnek. Tanakodunk, aztán úgy gondoljuk, mégiscsak a Cavo Paradishe lehet az a nevezetes Chillandriu-öböl, melyről a neten annyi szép képet láttunk már. Az eddig is igen keskeny út egyre soványodik, sokszor csak egy nyomsávon járható. Aztán az út élesen kettéválik, mi azt gondoljuk, a tenger felé bizonyára a lejtősebb jobb elágazó vezet. Tévedünk, pár száz méter után az útnak hirtelen vége szakad. Egy lefelé vezető lépcsősoron az egykori kápolnáig, illetve a mellette álló kis Agiosz Joannisz kolostorig jutunk. Méteres gaz és szemét mindenütt, kecskék legelésznek, szörnyen elhagyatott minden. Pedig a Tőzsér könyvben a helyet búcsújáró helyként tüntetik fel, állítólag szeptember első vasárnapján itt gyűlnek össze a hívők. Ugyan csak pár nap van vissza a neves dátumig, de a készülődésnek még halvány nyomát sem látni. Vissza is térünk az élesen felfelé, balra vezető útra. A keskeny hegygerincen áthaladva már láthatóvá válik az alattunk levő türkizkék tenger, de míg lejutunk, addig bizony hosszú kacskaringós út vár ránk. De még milyen! Elsőként birka- és kecskenyájon verekedjük át magunkat, a bamba jószágok az istenért sem akarnak odébb lépni. Majd mindegyikük nyakán hatalmas kolomp, jókora hangzavart keltenek vele. Persze a nyájnak fogalma sincsen, most melyik fővezér után induljon. Így aztán lecövekelnek, se előre, se hátra. Mi meg a Kis Matizzal várjuk, hogy az út szabaddá váljon előttünk. Marcsi dönt, újraindítja a motort, és lassú gázt adva elindulunk. A birkák és kecskék kelletlenül ugyan, de mégis szétszélednek. Az út egyre göröngyösebb, míg végül elfogy alólunk a beton, inkább homokkal kevert hófehér kavicshalmazok közepette haladunk. Kint is meleg van, a légkondicionáló ellenére bent is egyre jobban izzadunk. Persze nem a melegtől ver bennünket a víz, hanem attól, hogy melyik pillanatban jön valami szembe, mert egymás mellett nem fogunk elférni, illetve rettegünk, nehogy valamelyik gödörnél kitörjön a kocsi kereke. Még annyi helyünk sincsen, hogy visszaforduljunk. Marcsi fohászkodik, ígér fűt-fát, csak egyszer jussunk ki innen! Úttalan utakon járunk, mindent fehér por fed. Aztán hirtelen a semmiből egy száguldó terepjáró tűnik fel, Isten tudja hogyan, de kikerül bennünket, majd szempillantás alatt az út porában eltűnik. Kis Matiz araszolgat, míg egyszer csak nem megy tovább. Mi történhetett? Kiszállunk, aztán kétségbeesünk a látványtól. Egy jókora kövön akadtunk fenn, az egyik kerék a levegőben lóg. Tibi gyorsan dönt. A Matiz alá nyúl, a kő alól a homokot kezével kisepri, a kő lejjebb csúszik, így azt ki tudja húzni. Szerencsére a kocsi alváza nem sérült meg, az akadály megszűnt, mehetünk tovább. Azaz csak mi megyünk Marcsival, Tibi a kocsi előtt gyalogosan halad, ő az előhad, a felderítő szerepét játssza. El is kél párszor a navigálás, mert láthatatlan gödrök kerülnek elő a semmiből, néhol pedig oly szűk az út, hogy tényleg alig férünk el. Aztán megint javul a terep, az autóban immár megint hárman ülünk. Erre bizony a madár sem jár! Szerpentinek, lélegzetelállító kanyarok következnek, majd olyan kaptató jön, hogy Kis Matizt ismét tehermentesíteni kell ahhoz, hogy az emelkedőn fel tudjon menni. Mi Tibivel kiszállunk, és hogy a kocsi erejével takarékoskodjunk, Marcsi még a légkondit is kikapcsolja. Visszatolat ez előző lejtő közepéig, majd nagy lendülettel hajt fel a következő dombra. Mögöttünk már több kocsi sorakozik, bennünket röhögnek. Számunkra viszont elégtétel, hogy a nagy terepjárónak is csak úgy sikerül felmenni a dombra, mint nekünk, tehát kicsi Matiz semmivel sem rosszabb a többi nagy autónál. Most már elég sokan vagyunk, az út minősége azonban tovább romlik. Újabb nagyobb gödröket és köveket kerülgetünk, az út oly szűk, hogy járgányunk alig fér el és a hideg kiráz bennünket az egyre gyakrabban szembejövő autók miatt. Mi azonban nem adjuk fel, már csak pár száz méter a tenger. Ha a fene fenét eszik, akkor is megtesszük az utat. Végre, célhoz érünk! Bal kéz felől hatalmas sziklafal, jobbról homokkőszikla hegyek. A tengerpart homokos, a homokban olajfoltok, vize bársonyosan meleg, lassan mélyül, de a nagy szél miatt hatalmas hullámokat vet. Bokáig érő vízben is garantált a fejbúbig érő fröccs! Tibi és Marcsi ebből nem kér, én is csak térdig merészkedek a habok közé, versenyt futva a hullámokkal, nehogy a kelleténél is jobban elázzak. Az öböl ugyan nagyon szép, az olajfoltok viszont rondák, és az idejutás oly mértékben kivette erőnket, hogy inkább visszafordulunk. A mai napra tervezett fürdőzést nyugodtabb vizeken szeretnénk megejteni. A visszafelé vezető út lényegesen könnyebb, bár a kecskenyáj megint blokkol bennünket egy időre. Szerencsére hamar feltűnik Kefalosz városka és az alatta fekvő csodás öböl. Annyira megörülünk, hogy a szerpentin fényképezéséről ismét megfeledkezünk. Felkapaszkodunk a város tetején álló várromhoz, onnét csodáljuk a fenséges panorámát. Nagyon meleg van, enni, inni és fürdeni kívánunk. Ugyan itt a város tetején is helyes tavernák kelletik magukat, mi azonban a tengerpart mellett döntünk. Az Agiosz Nikolasz öbölben a népstrandon parkolunk le. Mindjárt a bejárat melletti éttermet megcélozzuk. A háziak a belső teraszon sziesztáznak, a külső terasz részen az összes asztalon halomban áll a szemét, a korábbi étkezések nyomai. Tiszta asztal sincsen, léptünkre sem emelkednek fel a „vendéglátók”, hogy helyet készítsenek nekünk. Görögországban ehhez hasonló illetlenséget még eddig nem tapasztaltunk. A gyomrunk felfordul, étvágyunk elmegy. A Kis Matizból elővesszük a jól átmelegedett ivóvizünket, azt isszuk meg. Az éhség elmúltával csak a fürdésre és a parttal szemben levő kis szigetre koncentrálunk. A homokba szórjuk cuccainkat és már gázolunk is bele a vízbe. A lassan mélyülő, finomhomokos vízben hosszú fürdés és hancúrozás következik. Közel egy órát lubickolunk, majd mindnyájan átúszunk a kis szigetre. Tibinek és Marcsinak ez nem kunszt, mert sosem volt gondjuk az úszással, szemben velem, akinek majd negyven éves koráig víziszonya volt. Magával a tempózással már nincsen bajom, de ha tudatosul bennem, hogy nem ér le a lábam, vagy a lábam ugyan leér, de a vízből nem áll ki a fejem, akkor pillanatok alatt elvesztem a biztonságérzetemet. Az utolsó métereken Marcsi jelez, stabilan meg tud állni a köveken, nyugodtam lerakhatom a lábamat. Igen ám, míg Marcsi fürdőcipőben van, addig én mezítláb. Amit Marcsi könnyen megtesz, az nekem balul sikerül. Mindkét lábammal tengeri sünbe lépek, a sünnel cseréltünk, most az én talpamban van több tüske, mint az ő hátán. Mulatságos látványt nyújthatok, ahogy a kis sziget partjára vergődök négykézláb. Ilyen szőrős talppal meg sem kísérlem, hogy felmásszak a kápolnához és megkongassam a harangot. A többiek rendesek, nem hagynak egyedül. Kicsit pihenünk, majd visszaindulunk. Tibi ismét pillanatok alatt partot ér, sérült karjával is úgy úszik, mintha semmi baja nem lenne. Marcsi velem marad, biztatgat, noszogat, hogy csak pár méter! A talpam egyre dagad, ég, zsibbad, győzök lapátolni, többször úgy érzem, itt a vég. Aztán mégis sikerül szárazföldre vergődnöm, de szó szerint. Ismét négykézláb közlekedek, a parti szörfös kölcsönzős fiúnak mutatom a lábam, ő szó nélkül egy méretes varrótűt nyom a kezembe. Barátnőmmel a sekély vízbe csücsülünk és megkezdődik a kétórás műtét. A bal talpamból igen gyorsan, ügyesen sikerül kiszedni a szúrós fekete nyúlványokat, de a jobb talpamba majd mindegyik beletörik. Időnként számat összeszorítva, fogamat csikorgatva viselem el a fájdalmat, míg végre Marcsi kijelenti, nincsen több, egyelőre végeztünk. Végre saját lábamon állok. Hogy ez is milyen jó érzés tud lenni! Kicsit süttetjük magunkat a napon, aztán megint a vízben viháncolunk, persze a bőrünk jól leég.

Mielőtt hazaindulnánk, még megnézzük Asztüpalia romjait. Asztüpalia volt Kos első fővárosa. Az időszámítás előtti XIV. században a szigetet harcias akhájok foglalták el. A mondák szerint ez idő tájt történt, hogy Heraklész (azaz Herkules), miután Tróját felégette, Argoszba menet Héra bosszújából Kos szigetre tévedt. Elfoglalta Asztüpalia városát, megölte királyát. Heraklész családot alapított, utódai több ezer éven át lakták a szigetet. Az ő anyai leszármazottjának tartják Asztüpalia híres szülöttjét, Hippokrateszt is. Az egykor szép és gazdag város kikötője óriási forgalmat bonyolított le a Dodekánosz-szigetek között. Időszámítás előtt 413-ban hatalmas földrengés rázta meg a szigetet, a város romba dőlt, a lakosság nagy része elpusztult. Az életben maradottak isteni csapásnak vélve a természeti katasztrófát, úgy döntöttek, a várost nem építik újjá, inkább a mai Kos város területén kezdtek új életet. Sétálgatunk, fényképezünk.

A mai napra tervezettekből már csak Antimachia erődje van hátra. A kicsi kocsival pillanatok alatt Antimachiában vagyunk. A helyi körforgalomban többször körbemegyünk, mire felfedezzük a kis barna táblácskát, ami a helyes útirányt mutatja. Figyelmesen és csak lassan megyünk tovább, a leágazást azonban ismét elvétjük. Tolatás vissza, mert a várat jelölő táblácskát (Castle) vélem felfedezni. A tábla megvan, a hirtelen jobb oldali leágazás úgyszintén, azonban a leágazóban összetéveszthetetlenül laktanya áll, klasszikus kőkerítéssel, a tetején szöges dróttal. Csak hosszas szemlélődés után vesszük észre, hogy az út nem a katonai táborba vezet, hanem közvetlenül a kőfal alatt folytatódik. Itt megint kecskenyáj állja utunkat. Nehézkesen, de áttörünk közöttük. Mire kikeveredünk az állati dugóból, már látszik is a szomszéd dombháton a korábban jobb napokat látott erőd. Sokkal nagyobb, mint képzeltem! A vár szintén a johannita korból származik, jobbára börtönként funkcionált. A lakótoronyban élt a vár főparancsnoka. A főfalakat, a vár tornyát a bevezető fahíddal együtt szépen restaurálták, de maga a várudvar lepusztult, romos. Ennek ellenére jól kivehetők a korábbi gyalogutak, sétányok. Két kisebb templom, az Agiosz Parakevi és az Agiosz Nikolaosz áll az udvar közepén. A tenger felé néző várfalak nagy része rég ledőlt, a természet az egyik falmaradványba helyes ovális ablakot vájt. Talán innét legszebb a kilátás. Alattunk Mastichari apró házai, mellette jobbról a vakítóan fehér kiszáradt sóstó, a mögött pedig a mélykék tenger! Sajnos az idő vasfoga tönkretett mindent, a felújítás elmaradt, pedig a terület nagyon szép színtere lehetne várjátékoknak és színházi előadásoknak egyaránt. Egyre kevesebb turista keresi fel a helyet, talán pár év múlva feledésbe is merül. A falak helyett pedig csak kőhalmazok maradnak, melyet a helyiek ismét széthordanak, majd kezük nyomán a régi várból új házacskák születnek. Végül eltűnik a történelem eme szeletkéje, ahogy sok más várral is megesett már ezen a szigeten.

Hazafelé elhaladunk pár öreg, de romjaiban és szép szélmalom mellett. Késő van, az utolsó működő darabot (melynek neve is van: Finom Malom) már nem sikerül a záróra előtt elérnünk.

A szállodába érve az éhségtől a szemeink kopognak. Társaim engem előreküldenek ennivalóért, Marcsi és Tibi az elülső medencénél leülnek az egyik fa mögé. Én közben kifosztom a medencebár hűtőszekrényét, hat darab szendvicset veszek magamhoz, elfutok velük, majd rohanok vissza 3 korsó sörért. A pincér nagy szemekkel bámul rám, látom, azt hiszi, egyedül fogok eltüntetni mindent. Mutatja is, jó huzatom van. Meghagyom ebben a hitben, gondoljon, amit akar!

Olyan fáradtak vagyunk, hogy a szobában az ágyon csak ledőlni tudunk. Kimarad a szokásos esti séta, hamar elalszunk.

6.-15. NAP