3.-5. nap

Harmadik nap.  Nissirosz


Reggel megint nem tudtunk sokáig aludni. Mindketten felébredtünk, szinte egyszerre, az új nap új élménylehetősége teljesen felpörgetett bennünket. Ma látjuk a vulkánt, a szigetet, életünkben először hajókázunk majd a tengeren, és fantáziáim közt szerepelt az is, hogy talán még delfinek is szegődnek a nyomunkba, hogy játszanak a hajó gerjesztette hullámokon.  Nem is tudtunk reggelizni, olyan izgatottak voltunk. Bepakoltunk a háti táskába, többször ellenőriztük, hogy nálunk van-e minden. Vittünk itthonról edzőcipőket a vulkán túrához, tanakodtunk, hogy tényleg kell-e oda, de végül nem vettük fel, mert elég vastag talpúnak tűnt mindkettőnk szandálja. Sokat készülődtünk, mégis úgy tűnt, szinte áll az idő. Nagyon nehezen jött el a 7: 40. De végre eljött, és lassan kibandukoltunk a buszmegállóba. Egy másik magyar házaspár szintén ott várt. Összecsomagolva, bőröndökkel, hét közben? Holott emlékszem velünk érkeztek. Megkérdeztük őket, talán haza mennek már? Vagy mi történt? Mesélték, hogy úgy tervezték idei nyaralásukat, hogy pár nap után átmennek egy másik szigetre, oda, ahol a Sziget című filmet is forgatták, és utána visszajönnek. Kos szigetről van egyenes repülőjárat, Budapestről nincs, és így egyszerre két helyet is meg tudnak látogatni egy út alatt. Hát irigyeltem őket.
Eltelt az idő a beszélgetéssel, és már jött is a busz, pontosan, mint mindig. Irány Kos város, a kikötő. Volt még időnk, sétáltunk egy kicsit. Kihasználtam az alkalmat újabb fényképek készítésére. A kikötőben veszteglő kalózhajókkal szemben, felfedeztem egy ismerős utcarészletet. Fehér keretes kőlépcsősor, melyet jobbról kék-fehér épület határol, a lépcsősor aljánál egy rusztikus kőépület áll, sárga ablakkeretekkel. Valami taverna féle, vagy rongyszőnyeg árus, még nem jöttem rá. Három lépcsőfokon, három agyag köcsög, melyből kettő fel van döntve, valami fűszernövényféle is nő bennük. Magasan a lépcsők tetejénél egy meggypiros bougaivillea társaságában egy taverna pihen. Ezt a képet már sokszor láttam az interneten.  Kikerekedett szemekkel bámultam. Hát tényleg ilyen szép? Aki Kos városban jár, mindenki lefotózza ezt a helyet. Én sem akartam lemaradni. El is készítettem a saját, külön bejáratú fotómat róla. Kár hogy ott az a két köcsög felborult. Lehet, hogy a szél. Gondoltam odamegyek, és a kép kedvéért ideiglenesen visszaigazítom, aztán majd visszadöntöm. Nem akarom én átvariálni a természet rendjét. Aztán végül úgy döntöttem, inkább hagyom, majd máskor készítek egy újat, addigra biztos megigazítják. Péter észrevette, hogy be lehet szállni a hajóba. Végre! Akkor siessünk! Épp csak felszálltunk, már ott ült egy ember egy kisasztalnál, akinél a jegyet lehetett venni. Nekünk volt igazolásunk arról, hogy már kifizettük, így a voucherért cserébe meg is kaptuk jegyeinket. A buszra, ami Mandraki kikötőjében várakozik, hogy felvigye a hajóval érkező embereket, szintén itt kellett a jegyet megvenni. Jegy helyett ismét csak voucherünk lett. Na, mindegy, ők biztos értik, hogy miért van ez így. Végre beljebb mehettünk a hajó belsejébe. A „földszint” zárt hajórész volt bárral, itt lehetett enni, inni. Bejárata mellett kétoldalt lépcső vitt fel az első szintre, ez egy nyitottabb emelet volt már, és volt egy legfelső, teljesen nyitott része, ide ültünk le. Innen tökéletesen látni mindent. Eléggé fújt a szél, és kicsit imbolygott a hajó, de sebaj, innen előbb észreveszem, ha jönnek a delfinjeim. Kattogtak a fényképező gépek, működésbe léptek a videók is már. Hangos buhogással dolgozott a motor, beindultak a vizet toló erők, és kisvártatva elindult a hajó. Lassan siklottunk ki a kikötőből, nekivágva közel egy órás utunknak az Égei tengeren. Sokáig tartott, mire elértünk Kos sziget végéig. Közben érdekes, de a férjem volt, aki valahogy mindig tudta, hogy éppen melyik részénél is járhatunk. Ő mondta egy helyen azt is, hogy szerinte ott szemben épp Embros Therma van, és tényleg volt ott egy jókora sziklaomlás is. Aztán elmentünk egy pici sziget mellett, melyen hófehér területen, fura talajmunkálatok folytak. Gyali szigete volt, ahol egy habkő-ásatás gödrét és az ősi évek óta tartó obszidián ásatás nyomait láttuk. Az obszidián vulkáni üvegként is ismert kőzet. Lényegében véve egy természetes üveg. A mai napig mágikus erőt tulajdonítanak neki. Jelenleg az obszidiánt a szívsebészet használja éles, és kemény operációs segédeszközök formájában, mivel közel 5-ször keményebb, mint a legjobb minőségű acél.
Kíváncsian vártuk már, hogy mikor érkezünk Nissirosz szigetéhez. Én út közben már vagy háromszor megérkeztem, aztán persze mindig kiderült, hogy még mindig valamelyik közeli pici sziget mellett haladunk el. Végre összetéveszthetetlenül ott volt Mandraki. Fura elképzeléseim lehettek a vulkánokról, mert folyton azt kutattam szemeimmel, hogy hol lehet. Gondolom, még valamelyik mesekönyvem rajzos oldala rémlett fel bennem, ahol a képen, egy levágott csonka kúp metszete felett, pöfögő füstpamatok szállnak fel az égbe, és az utóbbi 47 év alatt nem is sikerült ettől elvonatkoztatnom túlzottan. Itt nem volt semmi ilyen, és ettől egy kicsit szomorú is lettem. Kezdtem azt hinni, ez egy nagy átverés. Arcomra csalódottság ült ki, de próbáltam vigasztalni magam Mandraki látványával, és lefoglalt egy időre a kapitány rutinos technikája, ahogy „beparkolt” a kikötőbe. Itthoni felkészülésem eredményként azt is sikerült megtudnom, hogy Nissirosz az egyedülálló zöld vulkáni sziget, 41,6 km2 területével és 25 km hosszú partszakaszával. A sziget majdnem kör-alakú, ez az egyik legősibb és legnagyobb vulkáni kráter a mediterrán térségben. Szunnyadó, de még aktív vulkán a sziget. A legenda szerint Nissirosz, Kos sziget egyik darabja, amit Zeusz tört le haragjában, a Titánok elleni harcban. A sziget eltalálta, és maga alá temette Polübotest, a Titánt. Amikor megpróbálja lerázni magáról a szigetet, dübörög és rázkódik a föld, és kitör a vulkán.
A hajó lassan készen állt, hogy az utasokat partra tegye. Elkezdtünk kiszállni, néztük a többieket, merre mennek majd tovább. Nem tudtuk kihez csatlakozzunk hirtelen, mert kiderült, legtöbbjük valamelyik utazási irodához tartozik. Elindultunk az egyik buszhoz a négy közül, ami ott várakozott a kikötőben. Tétován felszálltunk a kettesjelűre, de a buszsofőr rögtön észrevette, hogy voucherünk van, és jelezte, hogy pont, ahogy a hajóról leszálltunk, a jegyárus mellett jöttünk el. Oda menjünk vissza, és adnak jegyet a voucher helyett. Visszamentünk, odaadtuk, megkaptuk, visszaszálltunk, és vártuk, hogy elinduljunk a mai nap fénypontjához végre. Éreztük, hogy hamar itt az idő, mert mindenki nagyon feszült volt, és még egy feszült görög idegenvezető nő is felszállt, aki mesélt a vulkánról. Nem sokat értettem, vagy már nem is tudtam eléggé figyelni, csak megütötte a fülem, hogy másodszor mondja: „very-very dangerous”. Na, erre azért már felkaptam a fejem! Mondja megint, hogy a vulkánnak vannak olyan részei, ami naggyon, naggyon veszélyes. Vigyázzunk, hogy hova lépünk, merre megyünk, mert very-very dangerous. A talpamba szaladt hirtelen a vér! Te jó Isten! Én fel sem megyek! De abban a pillanatban leszállt, a busz pedig elindult. Úr Isten! Ez már fel sem jön velünk! Széles mosollyal integetett ahogy távolodtunk, engem meg kivert a víz. Hát most már mindegy. Ahogy végig néztem a többieken, mindenki mosolygott, és kíváncsian forgolódva fürkészték a tájat, de ádámcsutkájuk le-föl járt az idegtől.
Csodálatos vidéken haladtunk felfelé. Kanyargott az egy autónyi széles út, a buszsofőr lendületesen tekerte a kormányt, miközben csak igen lassan haladtunk. Helyenként jókora friss kőomlás nyomait láttuk az úton, azt hittem, nem megyünk tovább, de nem volt ez gond. Mentünk egyre csak feljebb, a fülem kezdett bedugulni. Néha nagyokat nyeltem, hogy kompenzáljam a nyomást. A tenger itt is mindig ott volt, bármerre is fordultunk. Mentünk, egyre csak tekeregtünk, egyszer csak megszűnt a hegy, felértünk a legtetejére. Na, hol van? Még mindig nem láttam, amiért jöttünk. Aztán elindultunk újra lefelé. Egyszerre összeállt a kép. A katlan alján, ami felé haladtunk, ott rejtőzködött a lényeg. Egy kisméretű, fehér pötty. Ahogy megmutatta magát, olyan volt, mintha azt mondaná: itt vagyok. Nézzetek meg! Szinte felkínálta magát. Magasan jártunk, és az egész, egyszerre tárult elénk. Rájöttem, hogy nincs itt külön vulkán. A sziget az. Nem csak egy része, hanem mind. És ahova mi tartottunk, az a kellős közepe. Egy gigantikus aftára hasonlított innen messziről, amiben mi voltunk a vírus. Szörnyű volt a felismerés hirtelen, hogy ilyen lényegtelenek vagyunk. Megértem a régi korok primitív népeit, akik ember, vagy állat áldozatot hoztak a természet erőinek, mert amit láttam, az több volt, mint tekintélyt követelő. Ámuldozó hangok hallatszottak a buszban, mindenkire hasonló hatással volt a hirtelen jött látvány. Három nap, három pótolhatatlan emlékgyűjtemény. Három napja olyan érzelmi hullámzásokon mentünk keresztül, hogy ember legyen a talpán, aki elviselni. A férjem azt mondta itthon, nekünk már el sem kell mennünk erre a nyaralásra, mert én már mindent ismerek, mindent láttam a neten. Na, ezt, ott nem lehet látni! És akkor, ott, abban a pillanatban, erre ő is rájött.
Mentünk egyre lejjebb. A hegy sötétbarna, lavórszerű belső felszíne sűrűn tele fákkal, messziről olyan, mint egy-egy méregzöld fűcsomó. Aztán közelebb, a kaldera és környéke, már élőlényektől szinte teljesen megfosztott, kopár. Egyre világosodik a talaj, mintegy kiemeli a vulkán pontszerű fehér magját, ami lényegesen mélyebben fekszik, mint környezete. Olyan, mint amikor a sütemény, sütés után összeseik, beszakad, és szintkülönbség támad a középső lágy, rosszul átsült rész és a szélén lévő jól átsült terület között. Közben megérkezett a busz is. Kiszálltunk, és tétován topogtunk egyhelyben, most merre menjünk? Egyáltalán merre mehetünk? Elindultunk egy körkörösen elhelyezett kerítés felé, és akkor láttuk igazán, hogy amit a hegy oldalából pici, fehér pontnak láttunk, tulajdon képpen hatalmas nagy, picit ellipszis alakú medence. Kiterjedése 330 méter a szélesebbik, 260 méter a keskenyebbik étmérőjén. A kaldera, ahogy nevezik, vulkáni eredetű felszíni képződmény, a kráterhez hasonló horpadály, amit a vulkán kirobbanása és önmagába roskadása hoz létre. Ez eredményezi a 30 méteres szintkülönbséget, ami egy hatalmas beszakadás szerű látványt nyújt. Körben, a kaldera fölött, a hegy oldala telis tele gleccserfolyamokhoz hasonló vájatokkal, melyek a kaldera irányába mutatnak. Amilyen alapvetően kopár itt minden, annyira élővé teszik a színek, amelyek a fehértől a sárga árnyalatokon keresztül, a narancson át, egész a pirosig terjednek. Tudtam, hogy le lehet menni az aljára is, bele a „boszorkányok üstjébe”, és mivel 40 percet kaptunk a buszsofőrtől, indultunk is. Mentünk a többiek után. Keskeny, lábszélességnyi, kitaposott ösvény vezetett le a vakítóan fehér, púderszerű, poros talajon, melyen sokhelyütt ugyanez az altalaj, még kemény sziklaként alkot nagyobb dombokat, szirteket. Aztán hirtelen megszűnt a sok bucka, púder, sziklaszirt, és egy palacsintasütő simaságú medence aljára érkeztünk. Hát itt volnánk. Alig lehet betelni a látvánnyal, és az érzéssel. Egy ideig csak álltunk, úgy éreztük földbe gyökerezett a lábunk, mozdulni sem tudtunk, illetve nem is mertünk. Aztán a bátrabbakat látva, indulni kezdtünk mi is. A talaj itt szinte tükör sima, sárga és szürke, erezett. Arrébb kezd egyenetlenebb lenni, jókora lukakkal a felszínén, melyek némelyikében egy ember is simán eltűnhetne. A lukak körül puhásabb a talaj, mintha tőzegen járnánk. Benne ott forr a szürke, vulkanikus iszap. Hallani, ahogy bugyog, lustán pukkannak a hólyagok a felszínén. Körülötte időnként füstöt kavar a szél, és a csendben egy halk, de jól kivehető folyamatos sistergés ölel körül, és hirtelen úgy érzed, fogoly vagy! Ez szó szerint ijesztő volt! Hát még, amikor ezzel a felismeréssel együtt, megláttuk, hogy ahol állunk, korábban madzaggal körbe volt kerítve, mint veszélyes, nem megközelítendő terület. Csak valamitől lent hevert a porban, és nem vettük észre. Addig bátor lépéseinket a mozduljunk, vagy ne mozduljunk szakasz váltotta fel. Szerencsére legalább páratlan képeimet sikerült megejtenem, és ha meg is halok nyomorultul, legalább beírnak a fotótörténelem nagyjai közé. Óvatosan kivergődtünk a veszélyes területről, amit olyan sokszor emlegetett odalent a kikötőben a görög idegenvezető nő, mert gyanítom, hogy erről beszélt. Tovább sétálgattunk, és fürkésztük a természet különleges geológiai alkotásait. A kaldera falában, a ping-pong labda méretű lukak köré csodálatos kén kristályok rakódtak ki, amelyekből úgyszintén enyhe kénhidrogén szagú gázpamatok lövelltek ki, majd szertefoszlottak a levegőben. Egyszer csak Pétert, mintha pofon csapták volna, visszatért a jelenbe, és határozottan kiáltotta az éterbe: te jó ég! Öt perc van a buszindulásig! Lóhalálában elindultunk kifelé. Pech, hogy egy csoport épp akkor indult lefelé, és a szűk kis egyemberes lejáraton, gyakorlatilag lehetetlen lett a feljutás. Háromlépésenként kellett félreállnom egy-egy, a lefordított felmosó vödör méretű sziklaszirt tetejére. Úgy éreztem magam, mint egy hegyi kecske. Egyik lábam a másikon, hogy elférjek, és úgy tűnt, hogy a német csoportnak esze ágában nem volt félreállni, hogy feljuthassak. Szó szerint futólépésben haladtunk felfelé, a tüdőm majd kiszakadt, és citeráztak a lábaim, mikor felértünk. Kerestük a buszt, meg is találtuk, de sofőrnek se híre, se hamva. Gondolta megtoldja még 20 perccel az adott időtartamot, és felfrissíti magát ott a kaldera melletti szendvicses-italos árnyékos kis tavernában.
Aztán gondolt egyet, úgy döntött lejárt az idő, mindenki kibámészkodta magát, és elindultunk vissza. A hegy tetején volt egy kis város is, Nikeia. Kicsit bátor és extravagáns dolognak tartom, hogy épp ott, a vulkán szélén építenek házakat, de ha jól belegondolok, ha kitörne a Stephanos, és nem evakuálják időben a szigetet, teljesen mindegy, hogy fent a szélén, vagy lent a kikötőben élnek emberek, egyiknek sincs esélye a túlélésre. A Nikeia béliek panorámája viszont egyedülálló, mert a kalderára néz. Szóval, csordogáltunk vissza Mandrakiba a hűvös, légkondicionált busszal. Jól is esett, mert a kalderában nem volt túl optimális a hőmérséklet. Olyan forróság nem volt, mint amire sok helyen figyelmeztettek. Néhol kézzel megtapintottam a talajt, hogy milyen a hőmérséklete, de a tengerparti homokhoz képest, ez kifejezetten hideg volt. Ennek ellenére kitikkadtunk, jól esett a busz hűvöse. Egészen gyorsan visszaértünk Mandrakiba, s kaptunk pár órát, hogy sétáljunk, együnk, igyunk, ismerkedjünk a várossal. Nissirosz „fővárosa” jellegzetesen görög település. Kicsi, és hangulatos, s míg Kos szigetre nem jellemző annyira az épületeket mániákusan kék-fehérre festeni, itt igen. Fantasztikus hangulata lesz ettől. Ami ezt az összhangot megtöri, az néhány bazaltkőből épült ház, de a szürke kövek között a fuga megint csak fehér. A szikrázó napfényben, a vakító kék-fehér, és grafit színű kőépületek között, pihentető volt a szemnek egy-egy leander, és bougainvillea, melyek roskadásig voltak virágokkal. Van még valami, ami igazán egyedivé teszi a városkát. Az egészen pici lépcsőfokokat is feldíszítik különböző, a nyarat, és tengert idéző állatok motívumaival. Fecskepár, delfinek, polip, tengeri csillag, kagyló ékesítik a járófelületet, mindez sötétszürke, vagy fekete kavicsokból kirakva, fehér kavics háttérrel. A lépcső széleit szintén fekete kavicsokkal szegélyezik, amit vagy vonalszerű, vagy a tenger habjait kacsszerű hullámokkal, egyszerű stílusban ábrázolnak. Már bőven ebédidő volt, így beültünk a kikötőben egy csendes, part menti tavernába. A víz, néha olyan erővel lódult a part menti köveknek, hogy szinte a vállunk mellett csapott fel. Láttuk innen, az összes környező kisebb szigetet is. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy szinte semmi turista forgalom, vagy nyüzsgés nem volt. Csend volt, és nyugalom. Szinte, mintha csak a négy busz turistái alkották volna az össznépességet a szigeten. A tavernában, ahol ültünk, az egyik sarokban a tulajdonos rokonai ücsörögtek, ettek, ittak. Fia, lánya, menye, veje, és az unokák babakocsiban, és egyértelmű volt, hogy családi életük java része itt zajlik, mert a család élete a taverna. Nem hangoskodtak, nem is beszéltek mindig. Mintha sokszor szavak nélkül is éreznék, mit gondol a másik, s nagy egyetértésben fürkészték a látóhatárt a vízen. A családfenntartó néha elment, elintézett valamit egy arra motorozó baráttal, majd visszament, és újra békésen elvoltak. Nyugodtan intéződnek itt a dolgok. Mi is átvettük nyugalmukat, és rájöttünk, hogy tényleg nincs itt miért idegeskedni, vagy sietni. Szépen komótosan eljutottunk az ebéd végéig, visszasétáltunk a kikötőbe, és a fáradtságtól agymosottan, és a görögöket meghazudtoló nyugalommal vártuk, hogy beszállhassunk a hajóba. Tudtuk, hogy hamarosan búcsút intünk ennek a tündéri kis szigetnek, és olyan lesz az egész, mintha meg sem történ volna.
A hajó távolodni kezdett a kikötő betonjától. Mandraki egyre kisebbnek látszott, végül teljesen eltűnt. Nissirosz is egyre messzebbre került, aztán végleg alászállt a horizonton. Próbáltam keresni valami fogódzót, ami rosszkedvemet kicsit enyhíti. Eszembe jutottak bolondos kis delfinjeim, és bár még nem voltak ott, de rögtön jobb lett a kedvem. Arcomat vad szél verte, a levegő bebarangolta arc, és homloküregeimet, anélkül, hogy levegőt vettem volna. Érdekes érzés volt. A hajam a sós, tengeri széltől oszlopba állva változtatta irányát attól függően, hogy merről fújt éppen, majd ott is maradt néhány töredék másodpercre, egész addig, míg a szél hirtelen irányt változtatott. Az egész folyamat egy némafilm fürge tempójában zajlott. Sokan nem bírták, hogy cibálja hajukat a szél, és inkább leültek, vagy egy lentebbi szintre vándoroltak. Csak én maradtam kitartó, és állhatatos ott a hajó végében, és rendületlenül vártam bolondos kis barátaimat. Nissirosz után nem maradt nekem más, mint bízni eljövetelükben, de nem jöttek. Így hát listámnak ez a programpontja is kipipálatlan maradt. Nagy arc és homloküreg gyulladást helyeztem magamnak kilátásba, miután Kos városban leszálltunk a hajóról. Amúgy is elég sűrűn fáj a fejem, na, most még jól rá is tettem egy lapáttal. Gondolkoztunk, hogy mihez van még erőnk, a hajón még vad elképzeléseink voltak az estét illetően. Terveztük, hogy még egy kis időt a városban töltünk, aztán mire megérkeztünk, már inkább csak a szolid, romantikus tengerparti ücsörgés és borozgatás mellett döntöttünk, a vad esti városi tivornya helyett. Elindultunk a delfines szökőkút irányába, megnéztük mikor is indul a busz Lambiba, a Costa Angelába. Volt még vagy negyed óra, így sétáltunk a langyos szélben, bámultuk a gyönyörű hajókat a kikötőben, és arra gondoltunk, itt le tudnánk élni, egy egész életet. Úgy elméláztunk ezen, hogy sietve kellett mennünk a buszhoz. De elértük, és pár perc múlva már otthon is voltunk. Nina és Savvas mosolyogva integettek, és már azon gondolkodhattak, a vacsoránál, melyik görög finomságra beszéljenek rá minket. Gyorsan lemostuk magunkról Nissirosz és a kaldera porát, és felfrissülve, éhesen tértünk vissza vacsorázni. Arccal a tenger felé ültünk természetesen, hogy egy percre se veszítsük szem elől. Costa nem váratott sokáig magára. Mire kettőt számoltunk, már ott is volt, és helyes, görögös akcentussal, magyarul kérdezte:
-„Sziasztok, mi uj-sak?”
Mosolyogva, tagoltan, és artikuláltan mondtuk neki, hogy:
-Ki-csit, fá-radtak, va-gyunk!
-Tesszek? Nem ertem!
-We are tired…a little bit.
-Á..ertem….mondta magyarul.
Kérdezte, hogy mit szeretnénk enni. Gondoltam, én ma eszek egy adag muszakát, Péter pedig kérdezte, hogy miféle étel az a pastitio. Tény, hogy ez már az én fantáziámat is megmozgatta korábban. Costa elmondta, hogy a pastitio egy darált húsos rakott tészta, görögös fűszerezéssel természetesen. Sütőben, tepsiben megsütik, és kocka formájú szeletben teszik a tányérra. Costa örült a pastitio iránti fogékonyságunknak, ráadásul az volt náluk a nap ajánlata, így kértünk is belőle. A náluk elfogyasztott ételek, külön élvezetet nyújtottak számunkra minden nap végén. Igazi, autentikus, finom görögös házi főztjük volt. Sokszor nem voltunk annyira éhesek mikor nekifogtunk, de az első falat után, átbillent egy kapcsoló az agyunkban, és onnantól megállíthatatlanok lettünk. Függők voltunk már, remegve vártuk, hogy mikor mivel lepnek meg bennünket. A muszaka és a pastitio megint kifogástalan volt. Ittam még egy görög kávét is, mert lemaradt valahogy aznap, pedig nagy kávés vagyok, aztán újfent kértünk egy-egy pohár borocskát, amit Savvas eleve úgy készített össze, hogy már tudta, kint isszuk meg a parton. Kezdtünk nagyon hozzászokni ehhez a fajta kényeztetéshez. Tudtuk, nem lesz ez rendben. Nehéz lesz így visszaszokni a szürke hétköznapokhoz!
Gyönyörű, szélcsendes este volt. Az égen nem volt egy szál felhő sem, a csillagok ott ültek mind, egytől egyig, és olyan jól kivehetőek voltak, mintha direkt a mi kedvünkért közelebb jöttek volna. Péter alighogy felnézett, még egy hullócsillagot is látott. Csodálkoztam, volna, ha a mai nap nem ezzel zárul. Másnap, úgy döntöttünk pihenünk egy kicsit, és átadjuk magunkat az édes semmittevésnek. Kifekszünk napozni, és végre vállunkon, és nyakunkon kívül, máshol is jól leéghetünk!



Negyedik nap.  Édes semmittevés


Kicsit foglalkoztatott azért, hogy valószínűleg nem fogunk már Patmoszra eljutni, mert ma- csütörtökön - volt az egyetlen nap, amikor a Laumzis hajót indít oda. Fájt a szívem, de egyet értettem Péterrel, aki azt javasolta, hogy inkább pihenjünk most már egy kicsit. Én voltam a ludas, mert ha fél perccel tovább nézem a prospektust, rögtön rájövök, hogy be lehetett volna osztani az ittlétünket ideálisabban úgy, hogy pihenjünk is, és Nissziros és Patmos is meg legyen. Hát ennek most lőttek. Sebaj. Ma pihenés, holnap Kos város, aztán megint pihenés, és ki tudja. Még arra is gondoltam, hogy jó lenne egy kis buggyt bérelni, egy napra, és megnézni azt a fránya Embros Thermát, hátha nem is olyan szörnyű. Vagy igen, de akkor csinálok róla egy szörnyű fotót. Majd meglátjuk mi lesz.
Reggel, már álmomban tudtam, hogy süt a nap, és fantasztikus idő van, és ettől felébredtem. Megint elég korán. Mióta itt vagyunk, még nem tudtam sokáig aludni. Igaz, eddig nem is tehettem volna meg, de ezt leszámítva se ment. Éjjel meg zavar a tenger csobogása, behallatszik a szobába. Milyen helyre jöttünk mi? A viccet félretéve, egyáltalán nem bántam egyiket sem, mert így legalább az éjszakák egy része is –amit ébren töltöttem, vagy félálomban- tudatosította bennem, hogy milyen itt, milyen jó is itt. Plusz, meghosszabbodtak a nappalaink a korai kelés miatt, és így még több időt tölthettünk élmények szerzésével. Ma jól összebarátkozhatunk a hotellel, a szomszédokkal, a tengerrel, mit nem mondtam még? Fél nyolctól lehet reggelizni, aztán szabad foglalkozás. A reggelinél a családból csak Nina volt, meg a személyzet, mert Savvas egyszer csak eltűnt, ment bevásárolni a piacra. Mondták, hogy ma valamiféle hal lesz a nap ajánlata. Nem tudtuk, hogy miféle, csak azt, hogy olyat ma eszünk. Costa csak 11 körül szokott megjelenni, ö szokta tartani a frontot este, meg éjjel, ameddig van vendég, ezért őt hagyják aludni, ameddig akar. A reggelit Nináék cicája tette szórakoztatóvá. Ő minden étkezésnél ott van, hűségesen őrzi a vendégek nyugalmát, legalábbis ez az, amit mutat, de közben alig várja, hogy kapjon valami kis finomságot. Minden újonnan megjelent vendéghez odatekeredik, hízeleg kettőt-hármat, vár, elindul, két lépés után visszanéz rájuk, és ha még mindig semmi, továbbmegy. Aztán mikor mindenkit megszemlélt, és senki nem szánta meg, elnyúlik a hideg kövön, valami frekventált helyen, ahonnan mindent szemmel tud tartani. Ma nem csak mi döntöttünk úgy, hogy nem megyünk sehova. Mindkét szomszédunk is. Legalább lesz társaság is a strandon. Előre láttam szomorú sorsomat, hogy ha magamtól nem kezdek el kövek, és egyéb tengeri csodák után kutatni a parton, majd Évivel együtt megteszem. Hamar átöltöztünk, jól lekentük magunkat, és futás! Irány a part!  Nem volt nagy tumultus, ahogy máskor sem. Megkóstoltuk a vizet, lábunknak ízlett, és pár perces napozás után már éreztük, itt az idő, fellőtték a fürdőruhát. A tengerparti homokon átgázolni komoly megpróbáltatás volt, jócskán fel tudott forrósodni. Nem is gondoltam volna, mert mindig megtévesztett a szél, amitől egyáltalán nem éreztük a valódi hőmérsékletet. Bár vállunk, és nyakunk már az első három napon jól lesült, ebből sejthettük volna, hogy nagy ereje van a napnak.
A parton még látszott az esti dagály nyoma, ahhoz képest jelentősen visszahúzódott a víz. Kellemes volt talpunknak ez a hűvös, nedves, másfél méteres homoksáv, míg a vízig jutottunk. Itt következett egy kellemetlenebb másfél méter. Fura látvány lehettem, míg átvergődtem rajta. Úgy lépdeltem, mint aki tojásokon jár, óvatosan, mert szurkálták a talpam a kavicsok, ráadásul közben lökdösött a tenger is. Néha egyensúlyomat vesztve, sziszegve próbáltam előre felé jutni, de a hullámok inkább hátra felé löktek. Ha ezen túljutottam, már jó volt, egyenes, finomhomokos lett a talaj, fokozatosan mélyülő, kellemesen hűs a víz. Nagyon jól esett a testünknek, és lelkünknek is egyaránt. Pompás sziget, remek szállás, klassz helyek, kitűnő strandolási lehetőségek. Pihenünk, és kikapcsolódunk aktívan, és néha passzívan. Szabadság, romantika, humor, a görögök vendégszeretete. A legjobb recept a 355 fáradt nap után a regenerálódáshoz. A legtökéletesebb testi, és lelki gyógyulás. Valahogy így gondolhatta Asklepios és Hyppocrates is.
Így telt az idő egészen ebédig. Ebéd előtt még tettem egy hosszú és alapos kutató sétát a tengerparton, majd újabb habkövekkel, és gyönyörű színű kavicsokkal felfegyverkezve tértem vissza. Péter mellé érve letáraztam magam, ő már csak nevetve csóválta a fejét, és hagyta, hogy kiéljem gyűjtő szenvedélyem. Találtam egy hatalmas szivacsot is. Eléggé megtépázta az élet, de leginkább a tenger, ezért megsajnáltam. Gondoltam, az utókor számára még hasznos lehet, mint egy Kos-szigeti emlék, vagy szemléltető eszköz egy biológia-szertárban, csak ki kell mosnom egy kicsit a tengerben, jól kinyomkodni, kiszárítani, és majd itthon a többit még elvégzem rajta. Kagylót, kavicsokat sokan hoznak haza emlékbe, de tengeri szivacsot már kevesebben. Így is tettem. Ebéd előtt mindent kiraktam az erkélyen az asztalra száradni, a szivacsot még a parton kimostam, kinyomkodtam, így ezzel nem foglalkoztam, csak ráraktam a klíma berendezésre, hogy ezt is érje a nap. Azt azért enyhe undorral kezeltem, hogy a szivacs nyomkodásakor, apró gyűrűsférgek tekeregtek a szivacs külsején, majd kezemen is. Azt hittem, menten elhajítom az egészet, de aztán mégis erőt vettem magamon. Reméltem, hogy mind kijött, ha nem, majd az erős napfény, meg a meleg kicsalja a többit is. Kiteregettük vizes cuccainkat, lezuhanyoztunk, és mentünk a finom, tengeri halas ebédünkhöz.
Costa jött, és szokásos kedves, közvetlen stílusában, már mondta is messziről magyarul, hogy „hal? Finom ám! Hozzam?” Mit is tehetne mást ilyenkor az ember? Boldogan bólintottunk. Két adag hal, és egy saláta...Egyelőre. Rövidesen meg is érkeztek. Pont úgy néztek ki, mintha élnének, csak időközben egy szemből kapott lángszórósorozattól, vergődés közben vesztették volna életüket. Fogsoruk fehéren virított barnára aszalódott álkapcsukban, és rémült, kikerekedett, élettelen halszemekkel bámult rám az én adagom. Óvatosan, kezeimet biztonságos távolságig visszahúzva próbáltam kicsit közelebbről beazonosítani, vajon milyen fajta hal lehet. Méretét, és fogsorát látva, valami piranha félének saccoltam. Bár ha jobban belegondolok, a piranha-nak az alsó álkapcsa kifejezőbb a rajta ülő éles fogsorral, ennek meg épp a felső volt az. Nem tudom. Jött Costa, szeme sarkából pillanatok alatt felmérte, hogy mi a hozzáállásunk az ebédhez. Ezért gyorsan rá is kérdeztem, hogy mi a hal neve, nehogy azt gondolja, azért bámuljuk olyan furcsán, mert nem akarjuk megenni. Megmondta a görög nevét. Sajnos angolul nem tudta, vagy nincs is. Sebaj. Ettől függetlenül, nagyon ízlett, és kellemesen könnyű eledel volt a nagy júniusi forróságban.
Már régóta szemezgetek a társalgóban felállított képeslapos állvány tartalmával. Távolról csalogatóan tarka-barka képeslapokat láttam. Ebédből visszafelé, úgy gondoltam épp itt az idő, hogy közelebbről is megszemléljem végre őket. Legszívesebben mindegyikből vettem volna. Kezdetnek viszont hármat saját felhasználásra, kettőt küldeni választottunk ki. Tudtam, később gyarapodik még az állomány, de indításnak elég volt ennyi. Savvasnál a bárpult kasszájánál bélyeg is volt. Megírtuk, felbélyegeztük, ők meg mindennap gyűjtötték, hogy másnap reggel feladják mindenkiét a hotelből.
Szusszantunk párat a szobában, aztán kisétáltunk a tenger mellé olvasni. A víztől öt méterre, a part kissé megemelkedik, ezért messziről nem lehet odalátni a napozóágyakra. Ezen a kis magaslaton van négy idősebb nagy, és több fiatalabb fácska. Ágai védelmezőn hajolnak a homok fölé, mintegy kellemes árnyékot adva az alattuk pihenőknek. Ide telepedtünk le. Így bőrünket nem égette a nap, szemünket cseppet sem zavarta az erős napfény. Kellemes szél fújdogált, és mindig azon kaptam magunkat, hogy a könyv helyett, inkább a tájat bámuljuk. Estig, hellyel-közzel így telt a napunk. Néha félbe szakítottuk egy-egy fürdéssel, utána újból bámészkodás a fák alól. Egyik bámészkodásunk alkalmával figyeltük meg, hogy Jannisz, aki megszerelte a hűtőnket, most épp a parti lámpákban cserél égőket. Délelőtt a belső udvaron rakott rendet. Helyükre rakta a napágyakat, sárszívózta a medencét, locsolt. Reggelente a parton szoktuk látni, szedegeti a szétdobált szemetet, ugyanitt esténként egykupacba gyűjti az ágyakról a matracot, elviszi a kisház mögé, és nehéz kövekkel lesúlyozza. Bármit megcsinál a hotelben, amire Savvas és Nina megkéri. Kérdeztem is Pétertől:
-„Te pici! Szerinted Jannisz itt a mindenes?”
„Igen.” Válaszolta lakonikus nyugalommal „A mindenes, és, hűtőgépszerelő.”.
Jót nevettünk ezen, mindketten viccesnek találtuk ezt a rövid, de találó jelzőt, főleg első napi hűtőgépes történetünk után. Innentől már Jannisz, csak a „mindenes, és, hűtőgépszerelő” volt nekünk. Ez lett a teljes neve. Jannisz egyébként egy nagyon csendes, kedves és szolgálatkész ember volt. Nem vettünk észre soha közte, és Savvasék között semmiféle alá, vagy fölérendeltségi viszonyt. Úgy kezelték, mint családtagot, nem utasítgatták, csak megkérték dolgokra. Jannisz, szemmel láthatóan lelkes nyugalommal rendezkedett, tett-vett, általában mindig tudta magától mikor, min kell munkálkodnia. Most éppen a kiégett izzókat cserélgette. Vacsora után ismét leruccantunk a partra egy-egy pohár borral. Észrevettük, hogy időközben mások is rájöttek, hogy az estéket a tenger mellett sokkal kellemesebb eltölteni, mint a szobában, vagy az étteremben, mert tíz méterrel arrébb szintén ott borozgatott csendben egy fiatal pár. Aztán az is feltűnt, hogy sokkal több mindent látunk, mint addig. Szinte egyszerre néztünk körbe Péterrel, mi ez a nagy díszkivilágítás a hátunk mögött, és rájöttünk, hogy Jannisz, a mindenes, és, hűtőgép szerelő délutáni izzócseréinek köszönhetően lett nagyobb a fény. Minket egyáltalán nem zavart volna, ha maradnak az előző fényviszonyok, de így sem volt rossz. És az is tudatosult bennünk, hogy ez a pár, lehet, hogy eddig is itt ücsörgött, csak eddig nem láttuk őket.
Megint le kellett szögeznünk, hogy imádjuk ezt a Kos-sziget, és Costa Angela nyújtotta életérzést. Ezt nem is tudtuk elég sokszor mondogatni. Párommal nagy egyetértésben döntöttük el, hogy akkor másnap Kos város lesz a kitűzött napi programunk. Aztán néztük még a vizet, közben hallgattuk a távolban elhaladó hajókat. Azt is megállapítottuk, hogy bár szörnyű egyhangúnak fog tűnni mindenkinek, ha itthon elmeséljük, hogy az estéinket mindig tengerparti merengéssel töltöttük, ennek ellenére, ha életem végéig, minden egyes estémet ilyen akkorddal zárnám, akkor sem unnám meg. Aztán visszaandalogtunk a keskeny kis kivilágított betonsétányon a hotelig, „kali nihtát” intettünk egymásnak a háziakkal, lefeküdtünk, és másnapi Kos városi kirándulásunkkal a fejünkben, halk, monoton tengermorajlásra aludtunk el.



Ötödik nap.  Kos város.


Ma volt az első reggel, hogy nem vetett ki az ágy már korán. Sokáig kattogott az agyam éjjel, ilyenkor egy-két óra ébrenlét csak pár percnek tűnik. Aztán végre nehezen, de elaludtam. Reggelre szép kis szél támadt. Már álmomban is fújt, tulajdonképpen egyszer csak erre ébredtem. Fura volt az eddigi kellemesen lágy, langyos-szellős napok után. A nap viszont továbbra is teljes erővel sütött, ezért nem nagyon zavart. Kimentünk a partra. A tenger dühösebben hullámzott, mint máskor. Valószínű, hogy már éjjel is elég erős szél lehetett, mert a víz jókora köveket hozott ki a partra. Csapta, verte, az öklömnyi darabokat is. Rengeteg hófehér, galambszürke, grafitszínű, fekete, matt, és csillogó követ, a rózsaszín, a sárga, a barna színek elképzelhetetlen árnyalatait, kicsit, kereket, laposat, nagyot, szív alakút, gömbölyűt, lukakkal telit tett partra. Mindenhol félbetört szépia darabok, rengeteg habkő, legnagyobb örömömre a ritka bézs színűből is. Találtam egy szappan méretű tengeri szivacsot tökéletes állapotban, és egy azonosíthatatlan dolgot, amire először azt hittem, hogy tengeri sün tüskétlen páncélja. Elfogott a gyűjtőszenvedély megint. Három bőrönd sem lett volna elég, hogy mindent hazahozzak! Ezért erőteljesen válogatnom kellett, de most végre megtehettem, hogy csak a szebb darabokat tartom meg. Visszamentünk a szobánkba. Az erkélyen, az asztalra kipakoltam a frissen begyűjtött kincseket. Péter rájött, hogy amit először tengeri sün vázának hittem, az a halászhálóról egy lukas fánk alakú, téglaszínű úszó. Megtartottam, és roppant büszke voltam, hogy nekem ilyen is van!
Egyszerre fura szagot éreztem. Mindegy! Jöhet a reggeli, aztán Kos város! Sosem mulasztottuk el a lehetőséget, hogy a tenger panorámáját csodálva ülhetünk le. Ha hazajövünk, ilyen élményben nem lesz sokszor részünk, és egyébként is… Egész életemben arra vágytam, hogy esténként, vacsora után, tengerparton ücsörögve vörösbort kortyolgassak a párommal, és arra, hogy reggelim közben rálássak a tengerre. A sors kegyes volt, és mindkettőt megadta egyszerre. Tapintatlanság lett volna, akár egyetlen alkalmat is elszalasztani. Arról nem is beszélve, hogy ma egy teljesen új arcát mutatta a tenger. Az addig lassú, lágy hullámok, fehér, tajtékos habot vertek a part mentén, sűrű egymásutánban, durván, erőszakosan csapódtak a homokhoz, a kisodort kövekhez, és szép kis katlant vájtak az egyébként egyenes tengerparti fövenybe. Nina és Savvas is gyanakodva néztek ki időnként a most még nyitott éttermi verandáról.
Közben elfogyasztottuk étkünket, megköszöntük a reggelit egy „efariszto”, és „thank you very much”-csal, mint mindig, ők pedig erős görög akcentussal, mosolyogva „szívesen”-eztek magyarul. Viszonylag gyorsan sikerült összeszednünk magunkat, és pillanatok múlva már a buszon ültünk, hogy bevigyen bennünket a városba. Pár perc alatt ott is voltunk.
Kos város a görög szigetek egyik legszebb városa. Egy igazi kis ékszer az Égei-tengerben, Törökországtól nyolc kilométerre. Néhány jellegzetessége, mint például a Finikon avenue, ahol az úttestet, a halványpiros biciklisávos járdától, medicinlabda méretű, egymástól kb. méternyi távolságra elhelyezett, szürke kőgolyó-sáv választja el, szélein pedig égig érő pálmafasor nő, és az alattuk megbújó pici, boltíves kőhíd, ámulatba ejti az arra sétálókat. Méreteiben épp illik a város stílusához, hangulatához. A sétány folytatása néhány lépésnyire a kikötő, tele szebbnél szebb fából készült kalózhajókkal. Este mindegyik ki van világítva, az ember képtelen levenni róluk a szemét. A kalózhajók szomszédságában, a parton nagyobb tér, benne jó néhány taverna és kávézó, mind a tengerre, a csillogó kikötőre néz. A kőfalakról mindenhol fürtökben lóg a virágzó bougainvillea, vagy ugyanez hatalmas antik görög korsóban díszíti egy-egy taverna bejáratát. A leanderek több méteres fává nőttek az idők folyamán, és még nappal is erősen ontják édeskés, bódító illatukat. Az utcák tele jázminnal, eukaliptusszal, olajfákkal, narancs és fügefával. Az egész város csupa virág, és csupa illat. A látnivalók emberi léptékbe zárható területen sorakoznak, így amikor már mindent megnéztünk, és úgy érezzük elfáradtunk, épp oda is érünk utunk végállomásához, a hangulatos kikötői taverna sorhoz.
Mi sétánkat a Delfin térről indítottuk. Itt van a sziget buszainak végállomása, egy kör alakú tér, vagy körforgalom inkább, aminek közepén egy kör alakú szökőkút van, benne három ugró delfinnel, a delfinek természetesen kék-fehérre festve. Innen nem túl messze megtaláltuk a nyugati ásatások már feltárt maradványait, az ősi stadiont, ami tulajdonképpen nagy területen összetett és összefüggő épületeivel egy atlétikai központnak fogható fel. Van itt fürdő (Thermes), és egy hatalmas víztároló is, ami a sportesemények elengedhetetlen tartozéka volt. A sport rituálét szolgálta az is, hogy a sportolók, verseny előtt, testüket olajjal kenték le. Azon gondolkoztam, nem lehetett véletlen, hogy az ókori versenyzők olíva olajjal masszírozták magukat tetőtől talpig, hosszasan, akkurátusan, hiszen a sportesemények alatt, elég kevéske ruha lehetett rajtuk, és mi is rendesen leégtünk. Az utolsó két befutó bőre olyan piros lehetett már a naptól, mint egy ropogósra sült grillcsirkéé, ezért jobban tették, ha sietnek! Na de a viccet félre téve, haladjunk tovább! Egy kikövezett római út is vezet itt hosszasan, mindkét oldalán járdával, mely tíz és fél méter széles. A keréknyomok, amiket a szekerek vájtak, néhol még mindig jól láthatóak. Az út mindkét oldalán római kori épület maradványai sorakoznak, és az út alatt összetett csatornahálózatot fedeztek fel. Egy másik ismert épület mellett is elhalad az út, melyet az archeológusok Nymphaeumnak hívtak, valószínűleg a szépsége miatt. Erről később kiderült, hogy illemhely volt. Aztán tovább haladva megtaláltuk az Odeont, egy római kori színházat. A teraszos nézőtér alsó fele márványból, a többi gránitból készült. Ez természetesen meghatározta, hogy majd az egyszerűbb, vagy a módosabb polgár foglal rajta helyet. Egyéb részeit, azaz a szárnyakat, a színpad kövezetét, és a zenekari árkot, szintén jó állapotban sikerült megmenteni. Sétánk következő állomása egy baptista templom volt, majd egy római korból származó, gazdag kereskedő háza következett, a Casa Romana. Gyönyörű freskókkal, és mozaikokkal díszítették minden termét. Vízvezeték rendszer van a padló alatt, és az egyik szobában márvány a kövezet. Az összes mozaik, amely a Casa Romana-t alkotja, időszámításunk előtt a 3. századból való. Egy újabb helyszín amit megtaláltunk, Dionyssos oltárának romjai. A templom, aminek eredete a 2. századba nyúlik vissza, fehér és szürkés-kék márványokat felhasználva épült. Dionyssos oltára, a Hellenisztikus időszak Π-shaped (szimmetrikus) oltárának egy jó példája. Később, amikor a Szt. János lovagok meghódították a szigetet, a kastély szerkezetéhez használtak néhány építészeti részt belőle. Tovább haladva besétáltunk egy olasz stílusban tervezett piactérre, ahol a híres Defterdár mecset is áll, majd a mecset mögött a kikötői ásatási területre jutottunk. Azok az emlékművek, és romok, amelyeket a kikötő körül feltártak, kikötői ásatásokként vagy az ősi Agora-ásatásokként váltak ismertté, és ebbe beleértendő az egész keleti zóna. Egy hatalmas ősi piactéren álltunk, amely időszámítás előtt a 3. században épült. Az emberek itt kereskedtek termékeikkel, és egyben imádhatták isteneiket is, testi és lelki gyarlóságaikat ápolgathatták. Ehhez természetesen volt itt templom is, amelynek bejárati pillérromjai még most is állnak. A piaci standok legtöbbje valószínűleg fából készült, ami leégett vagy összeomlott, és a téglák többségét más épületszerkezetekben használták később fel. Innen kifelé haladva találunk rá Hippokratész platánjára. A helyi lakosok szerint ezt a fát, még az ókor híres orvosa ültette. A fa nem abból a korból származik, de annak a fának a hajtásából fejlődött, és 600 éves korával ma is hirdeti Hippokratész nagyságát. A fa 12 méter kerületű, úgy vélik, Európában ez a legnagyobb. A hagyomány szerint, már Pál apostol is tanított a Platán árnyékában. Tövében áll egy török kút, ami alatt a "Pán forrás" fakad. Ez a legrégebbi gyógyvízfeltörés a szigeten. Innen könnyen elérhető a Finikon sétány felett átívelő kis kőhíd, melyen át, bejuthatunk a Johannita várba. A vár, amelyet Lovagok vára, vagy Neratzia váraként is ismerünk, az ősi időkben egy kicsi szigetecske volt, ami kapcsolatban állt Kos szigetével a - már az előbb is említett - kis hídon keresztül. Krisztus szerint, a 14. században, amikor Bayazit szultán uralma idején egyre sűrűbbé és veszélyesebbé váltak az Ottomán rajtaütések a szigeten, a Szent János szerzetesrend lovagjai, akik akkor uralták a szigetet, úgy döntöttek, hogy megépítik a várat, azért hogy biztosítsák a hatásos védelmet a város és a sziget felől. Így az első rész a késői 14. században készült el. Aztán a késői 15. – korai 16. században, egy második részt is hozzáépítettek, és egy széles és mély várárokkal vették körül az elsőt. A két részt egy felvonóhíd kapcsolta össze. Az anyag, amit használtak az építéseknél, helyi kő és az ősi épületek több építészeti része. A Hellenisztikus időszak egy nagy frízét illesztették be a központi kapunál, míg a bazaltoszlopok, amiket néhol ferdén helyeztek el a kapuk mennyezetén, az ókeresztény bazilikából származnak.
Gyönyörű itt a városban minden! Az ókori és középkori épületek maradványai között járkálni, valóságos ugrás az időben. Megszűnik a rohanó jelen, az ember szívesen adja át magát a múltnak néhány percre, vagy órára. Érdekes volt azt tapasztalni, hogy egy viszonylag forgalmas, turistákkal eléggé megtelt városban, a romok között sétálgatva, micsoda csend és nyugalom honol. Amíg ott jártunk, nem hallottuk az autók zaját, emberi ricsajt, csak a kabócákat, és néha a száraz fű zörgését, amint megriadt tőlünk egy-egy gyík.
Jó ideje barangoltunk már a múltban, mikor a jelen szomjúsága hideg üdítőt venni szólított. Nem kellett messze mennünk, hiszen gyakorlatilag ott voltunk a város szívében, a kikötőben. Visszafelé indultunk, Neratzia várának bejáratához. Közben újra és újra kitekintgettünk a várfokokon, lőréseken, honnan hogyan látszik a város, és a kikötő. Fantasztikus látványként tárult elénk a rengeteg gyönyörű kalózhajó, ahogy egymás mellett felsorakoztak. Aztán vissza a kis kőhídon, át a Finikon avenue fölött, és máris ott voltunk megint a platánfa környékén. Egyszerűen csodás! Már kezdtem tudni eligazodni a kikötői tájék bizonyos területein! Pedig az nálam nagy szó! Hiszen a mai napig is képes vagyok Budapesten az ellenkező irányba felszállni a metróra, ha nem figyelek oda eléggé, pedig itt élünk már harminc éve. Péter viszont, akár egy iránytű! Végülis, az ellentétek vonzzák egymást!
Vettünk egy-egy jéghideg üdítőt, és ezzel elkezdődött a kirakatok tüzetes átvizsgálása. Állt egy utcai ezüstárus, mondhatni a platánfa alatt. Gyönyörű türkizopállal díszített, egyedi ezüst ékszerei voltak. Hosszasan nézegettem. Nagyon szerettem volna egyet, valamilyet, mert már van egy türkizopál pici, kocka alakú medálom. Át van fúrva, csúszkál egy vékonyka ezüstláncon, és nagyon szép lett volna hozzá egy pár, ugyan olyan pici, kocka fülbevaló. Hát az itt nem volt. Egy másik üzletben viszont láttam jó néhány ikont. Elég szépek voltak! Úgy hogy új szerelem kezdődött, az egyikre közülük nagyon fájt a fogam. Péter már megkapta a szokásos paderemijét, amit általában valahol mindig el is hagy. Le sem tette mióta megkapta, ott pörgette az ujjai között azóta is. Mióta vásárolunk, azóta meg egyre hevesebben. A görögök is idegnyugtató félének használják.
Na, szóval, rájöttem, hogy nekem meg jó lenne egy ikon! De nem vettük még meg, mert az ajándékvásárlásnak csak az elején jártunk. Gondoltuk, előbb felmérjük a kínálatot, aztán majd utána. Eljutottunk az Eleftheria térre is, ahol az Archeológiai Múzeum, és a Defterdar mecset is áll, melyet 1786-ban, Irli Hassan Pasa építtetett. Tőszomszédságában található a „városi piac”, az Agora. Megint egy újabb ismerős! A szám a fülemig húzódott örömömben, hogy ezt is megtaláltuk, és „itt a piac!” felkiáltással ragadtam meg Péter karját, hogy menjünk be néhány speciálisan görög fűszer és egyéb különleges, általunk nagyon kedvelt élelmiszer-féleséget vásárolni. Vettünk is egy mini méretű, antik görög amfórát formázó agyag edényt, ebben éppen stifado fűszerkeverékkel, az edényke oldalán a feliratot szintén antik görög hatású betűkkel írták. Illetve néhány kifejezetten görög édességet is begyűjtöttünk, olyat, amit mézzel és rózsavízzel ízesítettek.
Lassan kezdtünk gondolkodni azon, mit együnk, és hol. Rájöttünk, inkább szomjasak vagyunk, mint éhesek, így azt találtuk ki, hogy sétálunk még egy kicsit, és otthon eszünk majd valami újabb ebédkölteményt a’la Costa Angela.
Szemem járt, és fókuszált mindenre, mint egy katonai távcső. Egyszer csak bejött a képbe egy pici kis ékszerbolt, mintha a mecset oldalából nőtt volna ki. A kirakatban sokféle kézileg megmunkált ezüst tárgy virított. Tálca, kosár, gyertyatartó, hajók, kisebb és nagyobb méretben, és láttam néhány szép ezüst kávéskanalat is. Eszembe jutott, hogy Petrának és nekem már van egy-egy Ciprusról, de Péternek még nincs, és milyen jó lenne neki is egy saját. Soha nem alkudoztam még, valahogy nem vagyok az a típus. Bár itt a szigeten lehetett volna, de nem éreztem rá indíttatást eddig. Ha valamit sokallottam, nem vettem meg. Angolul meg főleg nem próbálkozom félreérthető mondatokat fabrikálni, pláne ha pénzről is szól a dolog. Ráadásul gyatra kis nyelvtudásommal nem szeretnék véletlenül sem megbántani senkit, mert az alkudozás legyen inkább vicces, és mindkét fél számára élvezetes, mintsem bántó. És mivel erre nem sok esélyt láttam eddig, inkább nem tettem. De most úgy gondoltam, megpróbálom. Először életemben! Bátorságot merítettem, és nagy lendülettel bementem. Péternek ideje sem volt megkérdezni mit csinálok, mert már bent is voltam egyes egyedül a picike helyiségben. Nem is tartott soká, mire az ékszerész megkérdezte, mit szeretnék. Mondtam neki, hogy egy kis kávéskanál érdekelne a kirakatból. Fordult is, és szedte ki arról a helyről, ahol megláttam. Te jó ég! - gondoltam magamban - arról nem volt szó, hogy átrendezi az egész üzletet, majd vállig a nehézkesen elérhető kirakatban bujdokol, izzad, és dolgozik miattam. Azt hittem, egyszerűen kivesz egy hasonlót egy benti fiókból, és kész is vagyunk. Éreztem, így még nehezebb lesz előadni, amit akartam. A tulaj hozzám fordult, én addigra csillogó csodálattal szememben néztem a kezében levő kanálkát, ami szemmel láthatólag egyedi ötvösmunka volt. Kérdeztem mennyi? Húsz euró. És már elő is vett egy rövid, lapos dobozt, valamint papírt, és elkezdte becsomagolni. Ettől pánikba estem. Kettőnk közül csak neki volt egyértelmű, hogy elviszem a mutatós kis darabot. Na és hol marad az alkudozásom? Ijedtemben gyorsan odaböktem: tizenhat! Felháborodott arckifejezéssel közölte, ez egy igazi kézi munka, és ezüst! Láttam, hogy nem feszíthetem a húrt további alkudozással, így mondtam, akkor még körülnéznénk, majd gyorsan elbúcsúztam. Miközben távolodtunk, elmeséltem Péternek, hogy mi is zajlott odabent, mire közölte, hogy ő tulajdon képpen nem is kávézik. Hát ez sem jött össze… Így jártam!
Visszasétáltunk a kikötőhöz egy búcsú erejéig, és közben megint arra a bizonyos tavernára tévedt a tekintetem, amit korábban már le akartam fotózni, de a feldőlt köcsögök miatt nem tettem. Na, majd most! Gondoltam, azóta az agyagedényeket biztos megigazították. De nem! A két hatalmas kaspó, még mindig ugyan úgy eldőlve hevert. Akkor így fotózom le! Csináltam egy képet, annak reményében, hogy fogunk mi még erre járni keddig, azután nekiveselkedtünk, és elbandukoltunk a buszmegállóig. Tulajdonképpen jött is a busz, így pár perc alatt vissza is értünk a Costa Angélába.
Hű! Itt azóta jókora szél támadt! Már éjjel, meg reggel is érzékeltük az erejét, de délutánra elég karakteres lett. Az étterem üvegablakait behúzták, mert hatalmas huzat támadt. Kint a parton Jannisz - a mindenes és hűtőgépszerelő - a napernyőkkel viaskodott, mindegyiket lecsukta, majd oldalra a homokba le is döntötte úgy, hogy hegyes vége az egyre emelkedő part, azaz a szálloda felé mutasson, a beton nehezéket pedig rajta hagyta a végén. Így mindegyik, a nagy szél ellenére is a helyén maradt. Jónéhány napernyő hevert már a parti homokban. Aztán a napágyakon lévő matracokkal birkózott. Kemény munkával hordta őket a parti kis fagylaltos bódé mögé, és súlyozta le két hatalmas, legalább ötkilós kővel. Ez igen! Ez volna a Meltemi? Nem voltam benne biztos, mivel még nem volt hozzá szerencsém, de a víz, minden esetre kezdte elég félelmetes oldalát mutatni. Úgy véltem, az erős hullámzásnál ez már azért sokkal több. Néha majd egy méter magas hullámtömeg indult meg a part felé, azt hittem, meg sem áll a szállodáig. Aztán a partra érve, mégis lerogyott, hófehér, dühöngő habot bocsátva az addig sima, de időközben katlanszerűre kiöblösített fövenyre. Fura kettősség volt bennem. Szívesen bámultam volna órákon keresztül ezt a vad tombolást, de közben legszívesebben elszaladtam volna a félelemtől. Egy hurrikános film jutott az eszembe, amit szökőár követett, már nem tudom mi volt a címe. Rossz érzés fogott el. Hasonlót éreztem korábban a kalderában is, mikor belém hasított a gondolat, hogy a természet erői miféle csúfos játékot játszhatnának velünk kedvükre. Nagy szerencsénk, hogy a Kárpát-medence megvéd minket minden nagyobb természeti katasztrófától.
Közben Jannisz mellé Costa is kijött a partra, elkelt a segítség. Iszonyú szél volt. Hősiesen álltunk a parton fürdőruhára vetkőzve, mert korábban fürdést is terveztünk. Próbáltunk beszélgetni szomszédainkkal, akiket szintén kicsalogatott a szokatlan időjárás. Egymáshoz közelebb hajolva, hangosan kiabálva társalogtunk, közben forgattuk jobbra, és balra a fejünket, hogy ne fújjon bele a szél, mert akkor végképp nem hallunk semmit. Hajunk folyamatosan égnek meredt, a szél cibálta hol erre, hol arra, és egy másodpercre sem hullt vissza eredeti helyére. Velünk volt a videó is, amelynek lencséje színültig lett sós permettel. A szél olyan erővel fújt, hogy porlasztotta a tengervizet, a homokot pedig akkora erővel vágta neki az alsó lábszárunknak, hogy csípett. Egyszer csak Péter közölte, hogy ő megfürdik. Mindenki döbbenten nézett rá. Én is. Még vártam, hátha nem gondolja komolyan, de tényleg nem viccelt. Kézbe vettem a videót, mert elindult a tenger felé. Lökdöste a víz jobbra, a szél balra, olyan volt, mint a részeg tengerész, de elszántan ment befelé. Nézni is rossz volt! A nagy hullámok eltüntették a vízben a kellemetlen kavicsos részt, viszont akkora mélyedést kotortak a helyére, amiben Péter egy pillanatra el is tűnt. Hoppá felkiáltással, mosolyogva bukkant elő újra, mint egy tök, amit víz alá nyomtak, aztán elengedték. Furamód, ettől függetlenül továbbra is élvezte a kihívást. Ő játéknak tekintette, a tenger viszont nagyon komolyan gondolta, hogy vesszen a gyengébb. Kiabált valamit, mosolygott is, de nem értettem semmit, úgy süvített a szél. Mi hárman integettünk, hogy „Péter gyere ki!”, ő meg magányosan integetett, hogy menjünk be, és hogy nem hall semmit. Jó ég! Ez egy lidérces álom! Valaki ébresszen fel! Háta mögött hatalmas hullámok jöttek, egyre sűrűbben, ő meg csak vigyorgott. Aztán az egyik hullám teljesen betakarta, nem is láttuk egy pillanatig. Mikor újra előkerült, haja úgy állt, mint az Unicum reklámos emberé a plakáton. A szél azonnal kezelésbe vette, s míg kikecmergett a partra, hajbozontja tapadósra száradt és égnek meredt. Rémült arckifejezéséhez, rémült frizura társult. Pont, mint akit megcsapott az áram.
Késő délutánra járt már, jól elidőztünk a tengerparton. A víz, a nap, a szél és az idegesség rendesen kiszívta minden erőnket. Meg is éheztünk. A szokásos programba fogtunk, zuhanyozás, öltözködés, vacsi. A törölközőket nehéz volt kordában tartanom, míg néhány csipesszel sikerült rögzítettem az erkélyen, és valahonnan megint szörnyű szag csapta meg az orrom. Reggel óta jóval penetránsabb lett a bűz, kénytelen voltam kideríteni, honnan jön. A nyomok, a nagydarab megtépázott tengeri szivacsomhoz vezettek.
Megszagoltam közelebbről is, biztos, ami biztos! Az már biztos, hogy nem visszük haza! Óvatosan, finoman, kidobtam egy utcai kukába.
Vacsira megint görög finomságot ettünk. Egy asztalhoz ültünk szomszédainkkal, s ajánlgattuk egymásnak az étlapon szereplő görög specialitásokat, közben jót beszélgettünk, nevettünk. A naplemente mindent, és mindenkit égő narancssárgába öltöztetett, még a Costáék fekete cicáját is, aki ott tekergőzött szokás szerint lábainknál, és finom falatkákra áhítozott. Nagyon kitett magáért. Cica úgy még nem produkálta magát, mint ő, így adtam neki egy darabka illatos csontot. Nem láttam, mikor tüntette el. A szél odakint vadul tombolt. A napozóágyak szépen egymásra rendezett szivacsait szanaszét hordta, amit Jannisz megint megpróbált együvé terelni. Az étterem hatalmas ablaktábláit Savvas még reggel mindenhol behúzta a huzat miatt, s most is sűrű ellenőrző pillantásokat vetett az udvar felé, mennyire durvul el az időjárás. Közben szép lassan beesteledett, és majdnem meg is telt az étterem németekkel, hollandokkal, meg velünk. Ilyenkor mi már rég kint ülünk a parton, és kémleljük a tengert, de ma jobbnak láttuk szélvédettebb helyen maradni. Azért így is jól telt az este! A moussakával és soutzokakiával jóllakottan tértünk nyugovóra. Az első alkalom volt mióta itt vagyunk, hogy az erkély hatalmas üvegtábláit éjjelre be kellett húznunk, mert kifejezetten hűvös volt, és egyben az első olyan alkalom is, hogy nem a tenger, hanem a szél zúgására próbáltunk valahogy elaludni.

6.-8. NAP