Rodosz 2011 Top10

 

Hajnali kelés után a MALÉV 6,30-as járatával kicsit több mint két óra alatt megérkeztünk a régen várt szigetre, Rodoszra. Az út nyugalmas volt, felülről ismét elgyönyörködtem az alattunk húzódó tájban - már amikor a felhők alatt jártunk – Skopje környékén a Balkán zord hegyeiben. Landolás előtt az Égei-tenger csodás kékjében köszöntöttek a sziget meglepően zöld, tengerparti részei, Rodosz városa, a kikötő hatalmas tengerjárói a Mandraki öbölben, és az óváros. Alig félórás buszozással jutottunk Falirakiba a szállásunkra. Mindig úgy hallottam, hogy itt is minden terület olyan kopasz, mint a többi görög sziget, ezért váratlan volt, hogy bár távolabb látszott néhány, tar, magas hegy, az utak mentén zöldellő pálmák, virágzó bogenvilleák, hibiszkuszok, leanderek, beljebb olajfák tarkállottak. A 30 fokos meleget eléggé erős szél (meltemi) hűsítette. Itt a szél csak gyengébb (keleti oldalon), vagy erősebb (a nyugati oldalon) de sosem áll le, a nőket csak lobogó kócos hajjal látni.

Szállásunk elfoglalása után első dolgunk volt, kisétálni a tengerpartra.  A víz mellett napernyők, és napozóágyak tarkállottak a sötétszürke homokos parton. Mint utólag tapasztaltuk a tenger itt nagyon lassan mélyül, kellemesen hűs a kristálytiszta, de nagyon-nagyon sós víz. Nem véletlen, hogy annyi kisgyerek szaladgált, pancsolt, önfeledten játszott. Feltűnt, hogy szállásunk a település kevéssé felkapott részén található. Ennek előnye volt a csend, a kevesebb turista, viszont az utak, járdák mellett sok helyütt kiszáradt, le nem vágott növényzet között szemét éktelenkedett.  Nem csak itt, de máshol is kívánni valót hagyott maga után a közterületek rendje, még akkor is, ha láthatólag a fegyelmezetlen turisták okozták a rendetlenséget.

Falirakit kávézókkal, és sörözőkkel övezett négysávos út választja ketté. A beépített részek szinte csak a szállóvendégek elhelyezését, ellátását szolgálják. Helyi lakóst a kiszolgáló személyzeten kívül nem láttunk. Fogalmam sincs lakó-, illetve tartózkodási helyükről. A főút mellett egy elegáns, 1985-ben épült görög-katolikus templomot csodáltunk meg. Itt láttuk legelőször a járdákat, és tereket sziget szerte, díszítő, érdekes, de nagyon csúszós – egyforma nagyságú, fehér, és fekete kavicsokból álló mozaikkép – chochlakit. A főútra merőleges, a tengerpartig érő (Sűrűn egymás mellett mulatók, éttermek, értékes, és kevésbé értékes dolgokat árusító üzletek, kávézók, tetováló szalonok. Egy helyütt többen akváriumba lógatott lábukról az elhalt szöveteket apró halakkal rágatták le.) utcák alkotják a központot. Az itteni végállomásról induló Dottóval (elektromos kisvasút) könnyen megközelíthető a pazar szállodasor, a vidámpark, és a mediterrán világ állítólag leghosszabb csúszdáit felvonultató, népszerű vízi-park. A főváros felé nagyon jó, és sűrű a buszközlekedés, és a kikötőből rendszeres hajójárat is indul. A kikötő érdekessége, a móló végén álló eredetileg a hajósok védelmét szolgáló, csöpp fehér falú, égszínkék tetejű kápolna. Állítólag 300 euróért lehet házasságot kötni. Mi, népes vendégsereggel kísért, díszes keresztelőt (van ilyen a görögöknél?) láttunk távolabbról.

Úgy láttam, hogy az utazási irodánk helyszínre telepített idegenvezetőjétől Zsarnóczay Claudiától sok érdekeset megtudhatunk, ezért több fakultatív kirándulásra befizettünk. Az ár elég húzós volt, de nem csalódtam, kedves idegenvezetőnk a vártnál is jobb volt. Figyelmessége, széleskörű tájékozottsága minden igényt kielégített. Az általa mesélt mitológiai események Homérosztól megismerhetők, de a helyi mondák, regék és történetek, és azok különböző változatai megérdemelnék, hogy rögzítésre kerüljenek.

Első kirándulásunk Rodosz elbűvölő városába vezetett. Minden zöld, rendezett, tiszta, virágos. A tengerparton jutottunk a város fölé magasodó, ókori települést rejtő Monte Smith hegyre.  Látható a múlt század 30-as éveiben olasz, és dán kutatók által feltárt Apolló templom 3 oszlopa, a római színház, és a római stadion, a futók eredeti indítóhelyével, néhány eredeti ülőhellyel, és egy ici-pici múzeum. Eléggé lehangoló volt, még akkor is, ha tudjuk, hogy a föld további értékes leleteket rejt. Elégtételül a középkor óvárosába csöppentünk. Tornyok, bástyák, széles vizes árkok (ma már csak fű, és fák nőnek benne) dzsámik, korabeli épületek, felhalmozott hatalmas ágyúgolyók, rejtélyesen sötét, keskeny sikátorok. Átsétálva a kettős várfalon az Ambouaz kapun közelítettük meg a nagymesterek palotáját. Ügyesen helyreállított, kár, hogy túlmodernizálva elveszítette igazi értékét. Örültem, hogy a lovagok nemzetiségek szerinti épületeit gondolatban összehasonlíthattam a két évvel ezelőtt Máltán látott hasonló helyekkel, miközben végigtipegtem a chochlakival borított lovagok utcáján. Rövid időre az Archeológiai Múzeumba is benéztünk. Eredeti állapotában megmaradt műemlék, udvarának hűvös boltozatos ívei között, évszázadok során kikopott lépcsők vezettek a „Rodoszi  Fürdőző Vénuszhoz”. Kicsit csalódtam, mert a mesék szerint a tenger vízéből partra mosott ókori szobor, művészi munka, alabástrom fehérségű márvány, de alig fél méter nagyságú. Az olvasmányaim alapján, sokkal nagyobbnak képzeltem. Séta után a legközelebbi kapun a Mandraki kikötőhöz értünk. Egy hófehér,többemeletes tengerjáró személyhajó szinte mindent eltakart. Felmásztam hát a várfal tetejére, hogy legalább a lőréseken kikukucskálva láthassam a kikötőben a valamikori Colossus helyén álló oszlopokat, tetején Rodosz jelképeinek tekintett szarvasokkal. Sikerült !! Igen ám, de csak visszafelé érzékeltem, hogy a falra vezető több mint 40 lépcső milyen meredek, és keskeny. Korlát sincs, miközben sok turista hozzám hasonló bátorsággal mászik felfelé. Szégyen ide, szégyen oda, mint egy lépcsőmászást most tanuló csecsemő, négykézláb, hátrafelé csúsztam-másztam lefelé. (folyt.köv.)

Faliraki csöpp kikötőjéből indult 5 órás útjára a „Popeye” nevezetű, 20 fős kis hajó. A jó humorú, sokat bolondozó (ezzel együtt nem volt terhes a vidámsága) Tasos kapitány vezérletével a tenger felől közelítettünk meg több, messze - földről híres öblöt. Az út teljes ellátással első hallásra kissé drága,40 euró volt fejenként. Ha viszont figyelembe veszem a nyaralásra szánt napjainkat, a különböző irányban elhelyezkedő nevezetességek szállásunktól mért távolságát, a helyi buszközlekedésre fordítandó időt, és pénzt, mindjárt kifizetődő a tervezett hajóút, különösen az ígért berbecuzással együtt. Először a keleti part legfelkapottabb helyét, az Antoní Quinn öblöt kerestük fel. Állítólag a híres színész vitorlázva egy esti vihar elől itt húzta meg magát. Napfényes reggelre kelve, rögtön meg akarta vásárolni az egész területet. Ám a helyi törvények miatt kénytelen volt beérni azzal, hogy gyakran meglátogathatta az öblöt. Innen az Afandou öbölbe vezetett tovább a kapitányunk, majd a Ladiko öblöt néztük meg. Sajnos a különlegességnek számító (Itt a közelmúltban helyreállított termálfürdő forrásai is táplálják a tengert.) Kalithea öböl most kimaradt. Arrafelé gyomorforgató nagy hullámok uralták a vizet, így jobbnak tűnt a békés, part menti hajókázás. Az egész út mesés volt. Amikor egy-egy helyen hosszabb időre megálltunk, a csendet csak a fújdogáló szél, a parthoz verődő hullámok, és a kabócák folyamatos cirpegése zavarta meg. No, meg utastársaink sivalkodása hallatszott, amint boldogan vetették magukat a habokba. Megfogadtam, hogy a jövőben hasonló kirándulásokra mindenképpen fürdőruhát viszek, hiszen a hajó mentőmellényei, „makarónijai”, úszógumijai a nálam sokkal súlyosabb úszni nem tudókat is a felszínen tartották. Irigykedve figyeltem, mennyire élvezik a hűs vizet, miközben én ámuldoztam a természet szépségén. A napfény játszadozva csillogott a fehéren fodrozódó hihetetlenül tiszta, kék színű vízen. A part mentén, a sziget belsejéből integető távoli, kopasz hegyek előtt zöldellő partszakaszok a tengerbe omló gyűrt sziklaszirtekkel, a tenger erejét demonstráló barlangokkal váltogatták egymást. Ezt a nyugalmat egyetlen sirály (nagyon keveset láttam) vijjogása zavarta meg, miközben a távolban vitorlások, itt-ott halászbárkák dacoltak az állandó szél által felkorbácsolt hullámokkal.

Korábban már emlegetett idegenvezetőnk kíséretében indultunk egész napos sziget túránkra. A több száz kilométeres úton egy percre sem unatkozhattunk, Claudia meséi, vetélkedője, folyamatos figyelésre sarkallt.

Afantou falu mellett elhaladva, megismerthettük a görögök talpraesettségét. Amikor a középkorban török támadásra számítottak, egyszerűen a parttól távolabb építették fel lakóhelyeiket, így a tenger felől nem lehetett látni. Innen ered a település neve: láthatatlan. Tsampika Szűz Mária oltalmába ajánlott kolostoráról megtudhattuk, hogy azt – esetenként térden csúszva – a gyermektelen házaspárok keresik fel, gyermekáldás reményében. Siker esetén a gyermek Campika (lány), Campiko (fiú) nevet kap. Arhangelos várromja a hegy tetején arról híres, hogy valamikor az engedetlen lovagokat büntetésből küldték ide. Amikor a törökök bevették Rodosz városát, ide csak 2 hét múlva jutott el a megadás híre. Addig ellenálltak minden támadásnak. A környék keramikusairól, és hosszúszárú csizmák készítőiről híres. Combközépig érő kecskebőr csizmát viseltek a földeken dolgozók, így védekezve az azóta már kihalt tompaorrú viperamérges marása ellen. Kiszálltunk a buszból, hogy megnézhessük a környék egyik leghíresebb keramikus családjának műhelyét, a szebbnél szebb, figurákkal, tányérokkal, korsókkal stb. telített üzletét, és a családfő bemutatóját. Alig 10 perc alatt lábbal hajtott korongozón készített el, egy vázát. Az olajfa tűzön kiégetett cserepeket a legfiatalabb lányuk festi határozott mozdulatokkal régi görög mintákkal. Kár, hogy manapság a fiatalok közül csak kevesen folytatják a családi hagyományokat. A látogatást a húzós árak ellenére vásárlással fejeztük be.

Nemcsak a mai embereket kápráztatja el, már az ókorban is lakott volt Lindos félszigete, ami maga a csoda.

Háttérben a Földközi-tenger azúr kékje, ebből integet az ég felé törő szikla tetejéről a fellegvár, miközben a hegy lábát körbe öleli a vakító fehérségű épületek tömege. Az eredetiség fenntartását annyira megkövetelik, hogy állítólag egy ablakkilincs cseréhez is külön engedély kell. A távolabbi parkolóból ingyenes buszok folyamatosan viszik a turisták százait a falu bejárata előtti terecskére. A szokásosnál is keskenyebb sikátorok chochlakival, néhol gránit lapokkal kikövezett utjain kószáltunk a középkort idéző fehér falak között, míg beértünk a központi részen álló Panagia Templomba. A sötét főhajóban híres freskók láthatók. Szinte az égig érő harangtornya mellett összetöpörödöttnek érzi magát az ember. Jelzem, hasonló érzés kerített hatalmába az akropolisz tetején. A hegytetőre szamárháton 5 euró az út. Mulatságos látvány a „szamárgarázs”, de sajnálva ezeket a szerencsétlen gebéket, inkább lábon vittük kilóinkat. Később – a korlát nélküli lépcsőket, keskeny csúszós járdákat koptatva, lihegve, oxigén után kapkodva a tűző napon - már nem sajnáltam annyira az állatokat, de újabb szamár felszállóhely hiányában mégis felvonszoltam magam a csúcsra. Közben csak idegenvezetőnk tájékoztatói miatt álltam meg egy fa árnyat adó tövénél. Közben a kezemmel simítottam meg egy ókori gálya sziklába vésett maradványait, Cassius által Rómába hurcolt szobrok talapzatán a lábnyomokat. A legfelső szintre, a még álló oszlopsorhoz vezető lépcső olyan meredek, és magas, mintha egyenesen a mennybe vinne. A visszaúton nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ha itt megcsúszok, örökre itt maradok a mélyben. Ennyi, soha meg nem bánt viszontagság után, nagyon jól esett egy útba eső, barátságos kávézóban felhörpinteni az előttem facsart narancs italt, pihenni egy keveset, majd néhány helyi emléket vásárolni az unokáknak.A busz ablakából láthattuk a szinte teljes épségében megmaradt római kori színházat.

Utolsó pillantást vetve a Szent Pál öbölre, melynek kijáratát állítólag Pál apostol megmentésére egy villám hasította a sziklába, Gennadiig a tengerparton haladtunk, majd letértünk a sziget belsejébe vezető jó minőségű, de nagyon kanyargós útra. A környezet fokozatosan megváltozott, olajfa ligetek, szőlők, kertészetek, örökzöld erdőségek között mentünk. Fűszernövények, sok-sok virágzó vadon termő bokor és fa. Kellemes illatok, de továbbra is folyamatos, a nyugati partot elérve még jobban megerősödő szél fújt. Az Égei-tenger egyik félszigetén magasba nyúló magányos szikla a Monolithos vár romjai között egy kis templom látható. A kilátás a környező szigetekre mindenkit elvarázsolt.

Rövid időre megálltunk Siana falujában.

Errefelé az emberek elsősorban olaj, méz, és egy helyi pálinkaféle, a szuma termeléséből tartják fenn magukat. Egy kis magazinban a tulajdonos kedvesen kínálgatta áruit. Megkóstoltuk a fenyő, és a fűszernövény mézet, és a helyi szokás szerint egy pohárka szumával öntöztük le az édes nyalatot, majd az asztalra csaptuk a poharat. Közvetlen közelben épült egy görögkeleti templom, védőszentjéhez betegek zarándokolnak enyhülésért. Csupa ezüst, és arany az ikonosztáz, és a védőszent ikonja alá a meggyógyult testrészeket (szemek, lábak, szívek, karok) formáló arany, és ezüst tárgyakat lógatnak hálából. Egy fiatal orosz házaspár kapott éppen áldást – némi pénz ellenében – a pópától. Rodosz legmagasabb hegycsúcsa, az 1215 méter magas Attavyros lábánál, Emponas faluban ebédeltünk, egy helyi, családi tavernában.

Jó előre le kellett adni a menürendelésünket telefonon, hogy mire megérkezünk, kész legyen. 10 euróért görög saláta, musszaka, és fél liter vörösbor járt. Az étel íze kifogástalan volt, de a felszolgálás nagyon kezdetleges. Lassú, és össze-vissza hozták az ételt. Ismét meggyőződhettünk a görögök végtelen nyugalmáról. Míg a nyugati vendégek pattogtak az idegességtől, a felszolgálók ebből semmit sem vettek észre, csak mosolyogtak. Talán mégis nekik van igazuk? Ebéd után Rodosz leghíresebb borászatát, az Emeryt kerestük fel. Három féle bor kóstolása után indultunk a kissé távolabbi Pillangók völgyébe. Az árnyas fák alatti vízesések, kis tavak mellett a fákon itt-ott, egy-egy medve lepke aludta álmát. Igazi szezonja ennek a látványosságnak augusztusban van, de örülhettünk, hogy néhány korai példányt lencsevégre kaphattunk.

Fáradtan, de a nagyon sok élménnyel gazdagodva érkeztünk a szállodába.

Emlékeim legszebb része az a hely, ahová feltétlenül szeretnék újra, és újra eljutni, sőt ahol életem hátralévő részét, a görögökhöz hasonló lassú,nyugalmas hozzáállással, boldogan tölteném le. Ha tehettem volna, ott maradok örökre.

7,50kor a hotelból Rodosz város Mandraki kikötőjébe, onnan kétemeletes komppal indultunk Szimi szigetére. Az égszínkék tenger a lassan már megszokott, folyamatos szélfújás ellenére alig fodrozódott. Ezerrel sütött a nap. Sajnos feleslegesen reménykedtem delfinkíséretben. A török hegyek, kékesszürke vonulata egész közelinek tűnt. 2 órás hajókázás után szinte lakatlan, kopárnak látszó sziget tűnt fel. Közeledve meseszerű csoda, Gialosz (Jálosz) főfalu bontakozott ki. Félkör alakban, majdnem a hegy tetejéig, pasztell sárga, halványkék, világos okker színű, rendezett, erkélyes házak, több sorban egymás fölött szorosan sorakoztak. A promenádon minden épület alsó szintje üzlet, étterem, kávézó, előttük kis teraszon a helyiek kávézgattak. Sétánk a móló végén álló, eredetileg világítótoronynak épült óratoronyhoz vezetett.

A mellette álló a palotában (ma vámhivatal) írták alá 1945 májusában a Dodekaneszosz szigetek szövetségeseknek történő átengedését, majd Görögországhoz csatolását tartalmazó okmányt. Néhány lépésre innen, emlékeztető táblával együtt a hegyoldalba vésték a lindoszi gálya másolatát. Ma már csak néhány szivacsokat árusító üzlet emlékeztet arra, hogy valamikor a szigetlakók szivacshalászatból, és harci gályák építéséből gazdagodtak meg.

400 éves török uralom alatt a szultán szabad kereskedelmi jogot biztosított, ellentételezésül szivaccsal adóztak. Messze földről híresek a hegyekben szedett fűszernövények. A magyarul is jól beszélő, vidám Sztavrosz boltját mi is felkerestük. A Neraida Tavernában a pincér tálcán hozta a még nyers kínálatot. Volt ott mindenféle hal, hal szuvlaki, disznóborda, és a csak itt halászható szimi srimt nevezetű apró rák. Sülve, csak úgy szőröstül - bőröstül, görög saláta, és sült krumpli kíséretében nagyon ízletes. Ebéd utáni rövid sétánk során egy itt élt angol szobrász „fecázó fiú” szobrát, és a II. világháború alatt felrobbantott angol hadihajó két hatalmas horgonyát figyelhettük meg.

Alig fél órás hajóúton értük el Panormitisz Szent Mihály arkangyalról elnevezett, ma is működő kolostorát.

Messzire látszottak az eredeti szépségében helyreállított templom igencsak színesre festett olaszos harangtornya, és a napsütésben fehéren világító kolostor sárga zsalugáteres ablakai. A templom védőszentje a hajósok, és újabban a repülősök (A kilencvenes években egy fiatalember repülőjének motorjai leálltak, de amikor Szimi főlé ért, újra beindultak. A repülős hálából a csodáért, saját pénzén renováltatta a tornyot.) védelmezője. A templombelső arannyal, ezüsttel, drágakövekkel díszített. Színarany füstölők egész sora lóg a menyezetről. Szent Mihály színezüstből készült ikonja, és a hálából adományozott drágakövek üvegfal alatt tekinthetők meg. Sok ilyen emléket a tengerből halásztak ki. A hajósok elengedhetetlen szokása volt, hogy kiérve a tengerre, a visszatérés reményében a tengerbe dobtak értékes tárgyakat. Állítólag a tenger áramlatai mindegyiket visszavezették a kolostorhoz. A szent olajfára festett értékes, kis ikonja is látható. Annak idején egy öreg néni, Mari mama paradicsomkapálás közben fordította ki a földből, és a pópa javaslatára vitte a templomba. (A névazonosság okán elhatároztam, hogy szorgalmasabban fogom kapálgatni a kertemet.Hátha szerencsém lesz. :)) Néhány eurócent ellenében gyertyát gyújthattam, és kaptam egy kis képet az ezüst ikonról, valamint egy pici üveg megszentelt olajat. Látogatható a csipkekorlátú bogenvilleák zuhatagával díszített kolostor udvar. Van olyan ablak, ahol titokban, bekukucskálhattunk a szobába is.